A legnagyobb városi rangadónak soha sem kellett nagy felvezetés, nagy körítés, mindig minden alkalommal óriási figyelem kísérte, a két csapat helyezésétől, pillanatnyi formájától függetlenül.

Most sem volt ez másképpen. Az esélyeket természetesen minden focirajongó már jóval a derbi előtt latolgatta, de hiába mutatták az eddigi eredmények a mi fölényünket, számos esetben rácáfoltak már a csapatok az úgynevezett papírformára.

Soha nem felejtem el például azt az 1987-es Megyeri úti összecsapást, ahol az akkor még Újpesti Dózsa néven játszó lila-fehérek voltak a toronymagas esélyesek, de 4:1 arányban mi diadalmaskodtunk, kispadunkon azzal a Rákosi Gyulával, aki játékosként számos nagy rangadó részese volt korábban. A Fradisták természetesen némi iróniával fűszerezve kórusban kiabálták, mint az 50-es években az Éljen Rákosi! Éljen Rákosi! - rigmust.

Igazi futballünnep volt vasárnap.

Gyönyörű szép, napsütéses tavaszi idő, teltház, több mint 21000 néző, nagyszerű hangulat. A két csapat játékosai átérezték a mérkőzés fontosságát, tétjét és ennek megfelelően küzdöttek, hajtottak. Az első negyedórában megpróbáltuk játszani a szokásos letámadásos taktikánkat, de igazi gólveszélyt nem sikerült kialakítanunk a vendégek kapuja előtt. A Dózsa kijött a szorításunkból, és ahogy az lenni szokott két hatalmas helyzetet ki is alakított a kapunk előtt. Először Andrics, majd pedig Perovics helyzeténél védett Dibusz káprázatosan. A két kimaradt lila-fehér helyzet miatt, az első játékrész hátra lévő részében egy kicsit óvatosabban támadtunk, ezért inkább a mérkőzés küzdő jellege dominált a találkozó ezen szakaszában. Volt egy kényszerű cserénk is, Dilavert kellet lecserélni egy ütközést követően, de a helyére beállt Batik Bence nagyon hamar felvette a mérkőzés ritmusát és remekül pótolta a sérült jobbhátvédünket.

A második játékrészben szemmel láthatóan nagyobb sebességi fokozatba kapcsoltunk és sorra vezettük a támadásainkat. Balajcza Szabolcs, a vendégek hálóőre, ahogy azt már tőle meg szokhattunk most is remekül védett ellnünk. Először Lamah ziccerét hárította, majd Böde Dani fejesénél is a helyén volt. Ekkor már szinte a levegőben lógott a vezető gólunk. Ami nem is váratott sokáig magára. Böde remek passzából Lamah húzott az újpesti kapura, lefutva az egyébként nagyon gyors Negot, majd lövését Balajcza csak kiütni tudta, a kipattanó labdát pedig a második hullámban érkező Hajnal Tamás magabiztosan vágta a hálóba. Szinte felrobbant a lelátó. Extázis közeli állapot lett úrrá a zsúfolásig megtelt Groupama Arénában.

Nem sokkal később a csereként beállt újpesti Ojo parádés közeli fejesét Dibusz Dénes a gólvonalról tornászta ki, úgy, mint az 1970-es világbajnokságon az angol Gordon Banks, Pelé bólintását.

Az ellentámadásból Böde lépett ki, kapura tört és Suljics csak szabálytalanul tudta megállítani, kiállítás. A megítélt szabadrúgást az egyébként végig ezer fokon égő Varga Roland olyan elemi erővel bombázta a Dózsa kapujába, hogy Balajca meg sem tudott mozdulni.

2:0

Fantasztikus győzelem, csodálatos vasárnap délután.

Jegyzőkönyv:

NB I, 23. forduló
FTC-Újpest 2-0 (0-0)
Nézőszám: 21 217
FTC: Dibusz - Dilaver (Batik, 35.), Mateos, Nalepa, Ramírez (Bönig, 73.) - Gera, Somalia - Varga R., Hajnal (Busai, 80.), Lamah - Böde
Újpest: Balajcza - Nego, Heris, Stanisavljevic, Forró - Litauszki, Balogh B., Perovic, Nagy G., Suljic - Andric (Bardhi, 79.)
Sárga: Perovic (18.), Stanisavljevic (31.), Nego (85.)
Piros: Suljic (70.)
G.: Hajnal (61.), Varga R. (72.)

Nem mellékesen a derbi győzelemmel felléptünk a második helyre is, de még korai számolgatni, sok találkozó van még előttünk. Annyit azonban mindenképpen meg jegyeznünk, hogy valami elkezdődött végre nálunk, s talán egy új nagy csapat első szárnypróbálgatásainak lehetünk most, hétről hétre tanúi.

Azt kívánom minden Fradista barátom nevében, hogy sok-sok ilyen és ehhez hasonló találkozó kerüljön be az elkövetkezendő időszakban a Ferencváros aranybetűkkel szedett történelemkönyvének lapjaira.

Hajrá Fradi!

Csépányi Balázs