- 0
2011. Április 17-23. között a Papp László Budapest Sportarénában rendezik meg a divízió I – es jégkorong világbajnokságot. Bár az idei év egyik legrangosabb hazai sporteseményének kezdetéig még három hónap van hátra, magazinunk megpróbálja felidézni a hazánkban ez idáig megrendezett hat – különböző osztályú – jéghoki vb eseményeit.
Az 1983-as bravúros feljutás felelevenítése után a mostani második részben az 1990-es, a mieink számára kudarcot hozó „C” csoportos vb-re tekintünk vissza.
Ahogy azt a sorozat első részének végén már előre jeleztük, bizony hiába vívta ki nagyszerű körülmények között, a Budapest Sportcsarnok szenzációs közönsége előtt a feljutást 1983 Márciusában a magyar jégkorong válogatott, az akkori döntéshozók szinte semmit nem tettek a következő években a sportág körülményeinek javítása érdekében. Pedig lehetőség éppenséggel bőven akadt volna, tekintettel arra, hogy két esztendő is rendelkezésre állt a fribourgi „B” vb előtt. Ám ahelyett, hogy afféle „kegyelmi évek” következtek volna és az újfent a világ 16 legjobb csapata közé kerülő válogatott minél jobb felkészítése lett volna a fő cél – esetleg egy vagy két fedett létesítmény felépítésével javulhattak volna a sportág igencsak mostoha körülményei – továbbra is csak egy gyengécske, botrányokkal, időjárási viszontagságok miatt félbeszakadt meccsekkel tarkított pontvadászat zajlott és ilyen helyzetben bizony a nemzeti csapat sem számíthatott túl sok jóra a világversenyeken.
Az 1985-ös svájci seregszemlén – bár csapatunknak volt egy két szorosabb mérkőzése – igazából esélyünk sem volt a hokivilág második vonalában maradni, az lett volna a bombameglepetés, ha ez ilyen hátországgal sikerült volna. Sajnos viszont ezt követően nem afféle liftezés jutott nekünk osztályrészül, hanem szépen kezdtünk beleszürkülni a „C” csoport mezőnyébe és bizony semmi jel nem mutatott arra, hogy ezt a bizonyos állóvizet bárki is képes lesz valaha felkavarni.
Száz szónak is egy a vége, amikor 1990-ben másodszor is Budapest rendezhette a „C” vb-t, bizony csak a legfanatikusabb, megátalkodott jégkorong rajongók bíztak abban, hogy ez a torna akár az 1983-as „remake-je” is lehet!
Ahhoz, hogy a hét évvel korábbi bravúr megismétlődésének akár csak a közelébe is kerülhessen együttesünk, ahhoz afféle „ligaválogatottnak” kellett volna a BS jegére lépnie, tekintettel arra, hogy az 1989-90-es bajnokságot a Jászberényi Lehel egykori szovjet extraligás első sora, a Mihonyik - Donyika, Vaszjunyin – Vlaszov, Kulikov, Puskarjov hatos uralta. Az ukrán nemzetiségű játékosok közül pedig több mezőnyjátékos is akkoriban meccsenként sokszor több mint 50 perceket töltött a jégen és bizony mellettük a magyar játékosok nemigen rúghattak labdába, akarom mondani üthettek korongba…
Ez a légiós beáramlás már az állóvíz felkavarásának első jele volt, hiszen a jászságiak csapatát akkoriban az Erdélyből áttelepült Kercsó testvérek ifjabbika, Csaba irányította, néhány házzal odébb pedig bátyja, Árpád keze alatt, Dunaújvárosban kezdtek pallérozódni az új évezred aranygenerációjának legjobb képviselői.
Sajnos azonban 1990-ben sem az ukrán klasszisok, sem a későbbi Szapporói hősök nem állhattak Boróczi Gábor szövetségi kapitány rendelkezésére, így az ezúttal is nagyon lelkes és a sportág mellett végsőkig kitartó magyar szurkolók egy a hazai OB I–ben tulajdonképpen statisztaszerepre kényszerülő játékosokból verbuvált magyar csapatnak szurkolhattak.
Az akkori magyar válogatott keret összetétele a következő volt:
Póznik György, Géczi Gábor – Terjék István, Kovács Csaba, Ancsin János, Ancsin László, Pék György, Scheiber Zoltán, Paraizs Ernő, Farkas József, Hudák Gábor, Orbán György, Horváth Csaba, Kangyal Balázs, Pápai Miklós, Leleszi Zoltán, Kiss Tibor, Dobos Tamás.
Szövetségi kapitány: Boróczi Gábor.
Póznik György, Géczi Gábor – Terjék István, Kovács Csaba, Ancsin János, Ancsin László, Pék György, Scheiber Zoltán, Paraizs Ernő, Farkas József, Hudák Gábor, Orbán György, Horváth Csaba, Kangyal Balázs, Pápai Miklós, Leleszi Zoltán, Kiss Tibor, Dobos Tamás.
Szövetségi kapitány: Boróczi Gábor.
Ennek ellenére a „C” vb számunkra remekül kezdődött. Két nagy gólarányú győzelem – Belgium (11-0), Dél-Korea (10-2) - után került sor az első komoly összecsapásra méghozzá az ellen a Kína ellen, amelyet 1983-ban ugyanitt, éppen a feljutásról döntő ütközetben sikerült két vállra fektetnünk.
Számunkra remekül indult ez a meccs is; a fradista Hudák Gábor és a jászberényi Pápai Miklós góljaival a második harmadban már 2-0-ra is vezettünk, ott és akkor törhetett el valami a csapatnál, ugyanis ezután szétesett a mieink játéka és a kínaiak fordítottak a szombat délelőtti találkozón (2-3).
Egy mérkőzésre tudta még ezután felszívni magát a Boróczi legénység, a románok ellen. Keleti szomszédunkkal akkoriban mindennek lehetett mondani a viszonyunkat csak éppen jónak nem. Alig néhány nap telt csupán el a marosvásárhelyi magyarverés óta, ráadásul Románia csapatában több remek csíki hokis is szerepelt, akiket érthetően fűtött a bizonyítás vágya. Erre a meccsre zsúfolásig megtelt a Budapest Sportcsarnok és a mellékelt videó is megmutatja, hogy milyen nagyszerű hangulatú meccs kerekedett ebből a Magyarország-Románia összecsapásból.
Sajnos nyernünk ezúttal sem sikerült, bár kétszer is vezettünk, a görcsös akarás csak egy semmire sem jó döntetlent eredményezett. (2-2)
Még egy oka volt annak, hogy elmaradt a magyar siker és itt most idézzük szó szerint a magyar jégkorong hangját, Török Lászlót, aki a meccset követő összefoglalójában kijelentette: „Nem nyerhettünk, mert az amerikai játékvezető, Adam szemérmetlenül csalt ellenünk!”
Ennyi év távlatából is tisztán emlékszem rá; a kiváló riporter egyáltalán nem járt messze az igazságtól…
Ezzel a mérkőzéssel a magyar nemzeti csapat tulajdonképpen az utolsó puskaporát is ellőtte, vagy úgy is fogalmazhatnánk; kipukkadtunk, mint egy léggömb!
Sorra jöttek ugyanis a kínosabbnál kínosabb vereségek. Előbb Bulgária (3-5), majd Észak-Korea (2-4) alázta meg a mieinket, a Jugoszláviától elszenvedett méretes zakó (1-8) pedig nagyon mély nyomokat hagyott a drukkerekben. Ezek után az érthetően kissé megcsappant létszámú szurkolósereg a Dánia elleni utolsó meccs (2-4) után kórusban skandálta: „Fedett pályát akarunk!”
Összefoglalva tehát, ezen a második hazai rendezésű világversenyen elért 7. helyezésével válogatottunk történetének egyik legmélyebb pontjára került és bizony akkoriban csak kevesen érzékeltek valami kis fényt az alagút végén…
Juhász Attila
Szerző a Flag Polgári Műhely tagja
Juhász Attila
Szerző a Flag Polgári Műhely tagja
