Ezerkilencszázhatvankettőt írtunk, elballagtunk a volt Ciszterciből, a József Attila Gimnáziumból, miközben a kommunisták vértől jóllakottan terrorizálták a nemzetet.

Kádár pribékjei még akasztottak, tízezrek börtönökben vagy rendőri megfigyelés alatt, erőszakkal, zsarolással sikerült a parasztság nagy részét beverni a téeszekbe, az aknásított, szögesdróttal felcicomázott nyugati határzár az érettségi utáni jövőképünket csak „színesítette”. Többünket az osztályból a származásunk miatt úgymond „ikszes” – osztályidegen – kategóriába soroltak, reményünk sem lehetett egyetemre bejutni. Aztán nagy nehezen mindenki elvégzett valami felsőbb iskolát. Igaz, előtte meg kellett ismerkednünk a munkásosztály életének különböző stációival, többnyire betanított munkásként kezdtük. Egyszóval vergődtünk, de ki akartunk törni a zsákutcából. Végül is sikerült. Ki orvos, ki tanár, ki agrármérnök, ki ügyvéd lett, ki amerikai katona Vietnamban, szinte mindnyájan középosztálybeliek lettünk, de közülünk senki sem gazdagodott meg.

Mivel ötven évvel ezelőtt is egyívásúak voltunk, most, a jubileumi találkozásunknál sem gondolkodtunk másképp a jelenlegi helyzetről. Egyetértettünk azzal, hogy a magyar társadalmat újra zsákutcába akarják szorítani, bélyegeket akasztgatnak különböző társadalmi csoportokra, sőt az országra is, akárcsak akkor.

Akkor voltunk sötétben bujkáló ellenforradalmárok, disszidensek, osztályidegenek, a szocializmus építésének ellenségei. Ma vagyunk antiszemiták, rasszisták, kirekesztők, Európa-ellenesek, és még ki tudja, mifélék. Kik terjesztik, kik gerjesztik e hazugságokat, valótlanságokat? Tulajdonképpen személyiségük milyenségében, szellemiségükben ugyanazok: kommunista utódok vagy az elvetélt internacionalista eszme követői, akik nem tudnak belenyugodni, hogy nyolc év után kicsúszott a hatalom a kezeik közül. De a társadalmi feszültség folyamatos fenntartásában érdekeltek az álliberalizmus hívei, a gyökértelenek, akik tudatosan ártanak hazájuknak bel- és külföldön egyaránt. Vannak közülük jócskán a politikában, a sajtóban, az értelmiség meghatározott köreiben. Bár valójában a nemzet egészéhez képest kisebbségben vannak, de hangjuk, sivalkodásuk messze hallatszik.
A rendszerváltás elmúlt huszonkét évében hol erősebben, hol gyengébben, de az utóbbi időben már nap mint nap polgárháborús helyzetet stimulálnak. Ha kell, egyetlen bíróság által el nem ítélt magyar írókból fasisztát, nyilast fabrikálnak. A szintén el nem ítélt, zsidók által igazolt Horthy Miklós kormányzóból háborús bűnöst csinálnak, de ennyi sem elég, mert a cigányok után elővették az antiszemita kártyát, és kezdődik elölről minden: a magyarok antiszemiták. S ezt harsogják újságjuk hasábjain, a televíziójukban, rádiójukban. Európát már fellázították ellenünk, de kudarcba fulladt a teljes lejáratási kísérletük. Már éppen levegőhöz jutottunk, amikor most újra a külföldhöz fordultak magyarságot „tisztelő” honpolgáraink. Előbb a magyar származású, Nobel-békedíjas Elie Wieselt – aki vissza is adta a magyar kitüntetését – vezették félre az állítólagos fasiszta magyar író meséjével. Csak nehogy visszaadja a Nobel-békedíját is a norvégoknak, tekintve, hogy a fasizmus oda is belopózott, hiszen ezen eszmék hódolója, Anders Breivik csaknem száz fiatalt mészárolt le.

Néhány nappal ezelőtt ötven amerikai kongresszusi képviselő levelet írt Orbán Viktor miniszterelnöknek a magyarországi antiszemitizmus és a szexuális kisebbségekkel szembeni intolerancia miatt. Közben jön a hír, hogy a tiszteletre méltó, agg főrabbit, Schweitzer Józsefet egy ismeretlen az utcán a zsidósága miatt inzultálta. Csak kapkodjuk a fejünket. Mi történik itt Magyarországon békeidőben? Az egyszerű halandó mondhatná, a hülye nem veszi észre, hogy két éve, a polgári kormányzás kezdete óta összehangolt támadás folyik Magyarország ellen. Vajon kiknek az érdeke hazánk meggyengítése? Nyilvánvalóan ugyanazoknak a hatalmi köröknek és belföldi szekértolóiknak, akik összehozták nekünk Trianont. Arcuk nincs, morálisan értékelhetetlenek, mégis befolyásosak. Pedig a liberalizmusnak ez a válfaja nem ért el sikert a rendszerváltás óta. Nem tudott felmutatni eredményeket a politikában. Ugyanez elmondható a szocialistákról is, akik csak választási sikereket könyvelhettek el maguknak, de kormányzati sikerekről aligha beszélhettek. Egyedül az ország lejáratásában értek el valamit. Hál’ istennek csak múló sikereket.

A kérdés az persze, hogy miként védekezzünk az alaptalan, hazug s tudatosan elferdített vádak ellen. Nem könnyű felvenni a kesztyűt. Mert aki hangosan védekezik, gyanússá válik. A hallgatás is rossz. Talán a higgadt, folyamatos érvelés? Ez lehet az orvosság. Mindenesetre jó lenne elérni, hogy végre senki ne hallgasson a hazugság bülbülszavú balliberális apostolaira.