Szaniszló Ferenc elbaltázott kitüntetési históriája, és Izrael, az USA és Franciaország, valamint további öt európai állam legmagasabb szintű állami tiltakozási szándéka minden korábbinál nagyobb karanténba tette Magyarországot, a Fidesz–KDNP-kormányt és személyesen Orbán Viktort is.

Az elmúlt két és fél évben immár harmadik ciklusához érkezik az a forgatókönyv, amelynek alapmodellje a következő: a kormány magyar érdekből súlyos nemzetközi érdeket sért, miközben ezzel párhuzamosan politikai hatalmát idehaza közjogi változások mentén kívánja megszilárdítani. A nemzetközi tőkevilág ez utóbbi hatalomépítést kritizálva diktatúrának, autoriter rendszernek beállítva az Orbán-kétharmad által kiépített új közjogi berendezkedést, próbálja megtörni a kormányzatot. A kormány pedig semmilyen kritikát nem hajlandó elfogadni (senkitől), merthogy az csakis a nagytőke álnok támadása lehet. Sőt belső pártpolitikai kommunikációjában azt erősíti, hogy: az a jó, ha támadnak, mert akkor biztosak lehetünk abban, hogy jól cselekszünk! Ez pedig további fogásokat kínál azoknak a köröknek, akik most valójában a zsebüket féltik Orbántól, s akik, ha kellett, évtizedekig vígan működtek együtt valódi népirtókkal, nemzetüket kizsákmányoló diktátorokkal, ha hasznuk volt belőle.

Nos, e forgatókönyv – látható – mindkét oldalon súlyos állogikus állításokra alapoz, s újra és újra kizárólagosan önérdek alapú vitákat szül, amelyben mindenki viszi tovább a maga állogikáját. A nemzetközi erőtér nyilván minden hibát kihasznál arra, hogy óriási színjátékok mellett, a maga érdeke szerint szorongassa az Orbán-kormányt, s lehetőleg tántorítsa el szándékaitól (vagy hibáitól), mint tette ezt a Táncsics-díj kapcsán is. Miközben még épp állt a bál a Szaniszló Ferenc kitüntetése körül, Washingtonban már készült a Helsinki Bizottság Szájer József és Gulyás Gergely meghallgatására, „A demokrácia röppályája – Miért számít Magyarország?” címmel.

A 2012-es európa parlamenti vita színvonala Fiastyúk-magasságokban volt, ahhoz képest, amit a Helsinki Bizottság meghallgatásán láthattunk. A Kim Lane Scheppele, a Princetoni Egyetem jogászprofesszora, Sylvana Habdank-Kolaczkowska (Freedom House) és Paul A. Shapiro, a Holocaust Memorial Museum képviselője által tartott meghallgatás tartalmi szempontból merő juharszirupos giccsparádé volt, amelyben két képviselőnknek valójában csak a nagyokosok meghallgatása, s ömlengős, néha krokodilkönnyes szipogásának végigasszisztálása lett volna a feladata – bármit is olvasott fel Szájer József magyar álláspontként.

A meghallgatás princetoni egyetemi szárnyalása már akkor nyilvánvalóvá vált, amikor a bizottság elnöke egyszerűen összekeverte Magyarországot Ausztriával, vagy még a régi történelemkönyveket ismerve csak, azt hitte, hogy Magyarországnak még mindig Ausztria adja az államfőjét, mint az Osztrák–Magyar Monarchia, és Ferenc József idején.

Történelmi szinkronba a bizottság leghamarabb nyilván a holokauszt témában került, bár akkor sem a valósághoz került közel, csak a történeti kronológiához. De félre a pikírtkedéssel. Csoda, hogy nem hagyta ott a bizottságot Szájer és Gulyás abban a pillanatban, amikor Ausztria államfőjének döntését taglalta a nagy becsű professzor.

Persze tudjuk, hogy az USA elnökei között is volt jó néhány, aki úgy irányította a világpolitikát, hogy a nemzetközi államközösség több mint kétszáz államából még az atlanti világ országait sem tudta megkülönböztetni egymástól, de őket legalább felkészítették, mielőtt esetleg közös találkozót tartottak valamelyikkel.

Persze elhangzott néhány olyan kritika is, amihez nem kellett volna Washingtonig menni, mert idehaza is elmondtuk, leírtuk, de azért nem jutottunk el addig, mint a nagybecsű professzor és az azt követő Freedom House-szakértő, hogy a magyar alaptörvény nem más, mint maga az alkotmányok Frankensteinje, vagyis egy egykor élőkből mesterségesen életre hívott szörny, amelyik csak alkotóját szereti, mindenki mással háborúban áll. A jogalkotó azon nyilván elgondolkodhatna – a már ismert állogikát végre félretéve –, hogy milyen folyamatban jutottunk idáig, s vajon miért láttathatja egyáltalán ily módon egy kvázi szövetséges a magyar alkotmányosság állapotát. De ettől még a már elcsépelt kettős, vagy többes mérce világos.

Vajon e bizottság meghallgatja-e Izrael képviselőit a nyílt palesztinellenessége, embertelen bánásmód és az agresszív telepesedési politikája miatt? Nyilván nem, ahogy az sem vetődött fel, hogy miért engedi az Egyesült Államok a horogkereszt használatát és a nyíltan fajgyűlölő szervezetek működését, s ez egyben azt jelenti-e, hogy az USA a demokrácia végnapjait éli-e?

Mindaz a hozzáállás, nyelv és beszédmód, amivel a felszólalók éltek, mind azt sugallták, hogy Magyarországon minimum Pinochet unokájának a kezében van a hatalom, amit most épp nem támogat az USA – ahogy tette Kissinger beszámolói szerint a nagypapával.

A háromórásra tervezett, de korántsem ilyen hosszú és tartalmas meghallgatáson alapvetően két nagy téma szerepelt. Az egyik az alkotmányosság kérdése volt, a másik pedig a nagy sláger, a magyarországi rasszizmus, fasizmus, szélsőség helyzete, állapota, na és ennek a nagy kicsapódása, társadalmi mételye: az antiszemitizmus. A résztvevők is nyilván ehhez voltak igazítva, hiszen a fő megszólalók a giccsparádé kötelező hitelességi kellékeiként még a könnyes szipogást is bevállalták, csak azért, hogy világos legyen az esetleges nézőknek, hogy milyen nagy a baj Magyarországon.

Ez utóbbi színjátékot maga Paul A. Shapiro mutatta be óriási rutinnal, amikor elmondta, hogy ő egymaga képviseli az összes holokausztáldozatot és az összes magyar romát. De miért is? No comment.

Szájer persze az összes hazai érvet és álérvet elmondta az alkotmány és annak negyedik módosítása kapcsán, ami saját elismerése szerint is lehet vita tárgya, de egyet nem szabad elfogadni, a már unalomig ismételt kettős mércét. Ezt tételesen a rasszizmus erősödése miatt (örökkön) aggódó képviselőnek mondta: „Szívesen fogadjuk a kritikájukat, amennyiben azokat tényekre és érvekre alapozzák. Mi betartjuk az európai intézmények szabályait, és ugyanezt várjuk el mindenki mástól is. Azonban nem lehet szó kettős mércéről. Mély meggyőződésem, hogy egy konstruktív párbeszéden keresztül gazdagíthatjuk egymás alkotmányos tapasztalatát, és így elkerülhetjük a félreértésekből fakadó alaptalan vádakat és nézeteltéréseket”.

Szájer azt is finoman jelezte, hogy a bizottság korántsem volt ennyire érdeklődő a magyarországi viszonyok iránt, a Gyurcsány-kormány időszakában. Nem vizsgálta sem a médiahelyzetet, sem a gyülekezési szabadság súlyos alkotmányjogi megsértését a 2006-os őszi események kapcsán.

A médiaviszonyok taglalását Sylvna Habdank-Kolaczkowska, a Freedom House szakértője vitte a bizottság előtt. Ő leginkább a médiával és az egyházakkal kapcsolatos törvényeket bírálta, s tételesen aggodalmát fejezte ki a Klubrádió kálváriája, valamint az MTI hírügynökségi monopolhelyzete miatt. (Az megér majd egy misét, hogy ki volt az, aki megháromszorozta a Klubrádió hallgatottságát és hős mártírt csinált belőle, a jogi ostobaságok és akarnok fékevesztettségek sorozatában, ahelyett, hogy hagyta volna Budapesten szólni szépen-csendben, a kutyát nem érdeklő módon a Klubrádiót. De erről majd egy másik írásban).

Kolaczkowska asszony azt is elmondta, hogy megítélése szerint a magyar kormány kezében példátlan hatalom van, és példátlan módon törekszik ennek bebetonozására, a demokrácia határait feszegető módokon. Ez pedig őt nagyon aggasztja, főleg azért, mert Magyarországnak szerinte kulcsszerepe lenne a demokratikus értékek közvetítésében az EU keleti határainál. De a meghallgatás kapcsán elmondhatjuk azt is, hogy 1992 után újra magyar író-publicistától idéztek a kongresszusban. Akkor Csurka István „Néhány gondolata” adta az alapot arra, hogy Magyarországot a náci politika legújabb kori fellegvárának állítsák be, most a Helsinki Bizottság elnöke, Benjamin Cardin Bayer Zsoltot idézett a kongresszusban Szájerék meghallgatása előtt.

1992-ben nem volt negyedik alkotmánymódosítás, sőt a ma Washington által visszasírt alkotmány alapján egyenesen jogkontinuitást mondott ki diktatúra és demokrácia kötött a Sólyom László által elnökölt Alkotmánybíróság. Ezzel nem volt baja az akkori Helsinki Bizottságnak. De azokkal már akkor is igen, akik elszámoltatni akarták a diktatúra legkegyetlenebb kiszolgálóit. És függetlenül attól, hogy ezek a kiszolgálók zsidók vagy nem zsidók voltak, az elszámoltatni akarók rögtön mind antiszemiták lettek, rögtön mind zsebnácikká váltak, s nem a diktatúraműködtetők ellen, hanem a rendszerváltók ellen szólaltak fel az amerikai kongresszusban.

21 év után a lényeg változatlan. Washington szerint a rendszerváltók az igazi diktatúraépítők, mert ők nemzetiek, s csak a diktatúra vagy állampárttal jogutódlást vállalók lehetnek igazi demokraták.

S persze párhuzamot ne merjek vonni a kettő között, és ne lássam mögöttük az azonos forgatókönyvet minden ellen, ami keresztény és magyar, mert azzal elvágom magam örökre bármilyen állami díj odaítélésétől – nem mintha ezért dolgozna az ember.

A Helsinki Bizottságról jó ideig semmit nem szeretnék írni.

Zárug Péter Farkas
politológus

demokrata.hu