Háborog a „könyvszakma”, hogy milyen pimasz az állam, kistafírozza Kerényit egy csomó pénzzel, bezzeg ők, szegények, hiába születtek „könyvszakmának”, most mindent elveszítenek, ráadásul nem is konzultáltak velük, itt a világ vége.

Vegyük sorra Kerényiék bűneit, jó? Kihoznak egy olyan sorozatot, amely Herman Ottó, Móricz Zsigmond, Jókai Mór műveit tartalmazza, lesz népmesegyűjtemény, szakácskönyv, minden, ami jó. Maga az ősbűn a következő: Kerényiék 2500 forintot kérnek majd egy-egy könyvért, nincs nyerészkedés, a projekt átlátható, és végre azok is megvásárolhatják igényes kivitelben a magyar klasszikusokat, akiknek már régóta nincs pénzük a minőségi kultúrára. De a legfontosabb csak most következik: a sorozat nagy részét Kerényiék elajándékozzák, kerül belőlük a könyvtárakba, iskolákba, önkormányzatokba.

Mielőtt tényleg temetnénk a „könyvszakmát”, álljunk meg egy pillanatra, és tartsunk terepszemlét, van-e erkölcsi joguk tisztességes vagy tisztességtelen üzletről szólniuk azoknak, akik a kezükben tartják a magyar könyvpiacot.

Talán nem tudja az olvasó: a gazdasági visszaesés ellenére még mindig busás üzlet a könyvkiadás és -terjesztés, három-négy cég uralja a terepet. Szó szerint megkerülhetetlenek – a helyzet vidéken a legrosszabb, akad olyan megye, ahol rajtuk kívül lényegében senki más nincs. A tisztelt olvasó soha nem találja ki, honnan bújtak elő ezek a családi vállalkozások a rendszerváltozás hajnalán: maradjunk abban, hogy ugyanonnan, ahonnan a privatizáció ötletgazdái és lebonyolítói származnak. Kiérdemesült KISZ-titkárok, gátlástalan, ámde iskolázatlan vállalkozók, mindenféle fura alakok uralták el a hazai könyvterjesztést, és bár kétségkívül akadnak alternatív terjesztők és boltok, a számok rideg világában ők nem nagyon látszanak.

Tételezzük fel, hogy a tisztelt olvasó ki akar adni egy könyvet. Vagy tudják mit, ötöt. Létrehoz családi vállalkozásban egy kis kiadót, megtervezi a könyvet, leadja a kéziratot, a nyomda kinyomtatja, szépen halad minden, egészen a terjesztésig.

Mert hogy – talán nem mindenki tudja – a könyvpiac háromnegyedét uraló terjesztőhálózat kapásból lekapcsol 50-55 százalékot, pusztán azért, hogy a könyvesboltjában árulja. Van, ahol 60-65 százalékot is elkérnek, ami viccnek erős, pofátlanságnak azonban éppen elegendő.

Így már nem olyan szép a világ, de emberünk – fogcsikorgatva – aláírja a szerződést. Majd eltelik pár hónap. Elmegy a kis kiadó a nagy terjesztőhöz, telefonálgat sűrűn, a fogyás felől érdeklődik. Nagyszerűen fogyott, hangzik a válasz, de fizetni még nem tudunk. Eltelik fél év, eltelik egy év, semmi. A kis kiadó aztán tönkremegy – és istenem, hányan mentek tönkre húsz év alatt! –, a nagy viszont tovább gyarapodik, mert a kicsik tíz- és százmillióit forgatja, és sem az elején, sem a végén nem kell fizetnie senkinek.

Vagyis pontosan úgy működik a hazai könyvkiadás, mint mondjuk az építőipar vagy a zöldség- és gyümölcskereskedelem: a kicsik belerokkannak, a nagyok viszont tovább híznak, és monopóliumaik erősebbek, mint valaha. A könyvszakmában továbbá tetemes körbetartozások vannak, a legnagyobbak tehát a közepesre hízott esetleges konkurenciát is pillanatok alatt kicsinálják, ha akarják.

A nagy terjesztők csápjai mindenüvé elérnek: ott fészkelnek a baloldalon, ott fészkelnek a jobboldalon, fontos emberek, családtagok, érinthetetlenek. Mások ötleteiből, kreativitásából, merészségéből, pénzügyi kockázatából híznak, tollasodnak, gazdagodnak. Ma már lényegében csak ők vannak. A többiek nem számítanak, és ha egy kiadónak nem eléggé kiterjedt a baráti köre, ha nem eléggé mozgékony, és nem teljesít százegy százalékon, hamarosan bedobja a törülközőt. Az íróknak és a kiadóknak nincs választási lehetőségük: vagy vállalják a méltatlan, megalázó feltételeket, vagy terjeszthetik baráti körben, kicsiben az irományaikat.

Nagyon szépen megkérem a „nagyokat”: legyenek méltányosak, és ne jöjjenek azzal ők és a strómanjaik, hogy ki a „könyvszakma” és ki nem… Ne fájjon nekik annyira, hogy Kerényiék állami segítséggel, nonprofit vállalkozással elviszik az embereknek a magyar klasszikusokat. Nekik úgyis megmaradnak a villáik, a húsz év alatt összeszedett milliárdok. Maradnak továbbá az olcsó kis olvasmányok: a hamis ezotéria, az idézetgyűjtemények, a romantikus lónyál, a lipótvárosi fíling klasszikusai, és persze Vámos Miklós, kilóra, három méterre a répáktól és kekszektől a bevásárlóközpontokban. Marad a szellemi mérgezés, gondosan adagolva, falatonként: egy kiábrándító szellemi kondícióban végvonagló ország kulturális gyarmatosítása. Ahogyan Németh László mondta: a magyar irodalom felváltása egy magyar nyelvű irodalommal.
Ügyes.

Szentesi Zöldi László - magyarhirlap.hu