Amiből viszont – ha az állításokat visszaszármaztatjuk az adatközlőkre – kiderül, hogy ők éppen ezek kivédésében jeleskednek. Vagyis a románok toleráns, szelíd és bőkezű népek, társnemzet a javából.

Hát, Gyergyótölgyesen mást hallottam róluk, de miután kizárólag intoleráns, erőszakos és fukar, vagyis magyar emberekkel érintkeztem, már magam sem tudom, mit higgyek.

Ha emlékezetünkbe idézzük a régi megfigyelést, miszerint statisztikákkal a világon mindent, majd annak az ellenkezőjét is pillanatok alatt bebizonyíthatjuk, nem kéne sokat vacakolni a bukaresti kutatással.
És mégis, akad ott egy apró mondatocska, szerényen meghúzódva a betűk és számok tengerében, valósággal ott rebeg egy halk sóhajjal felérő kis foszlány, rögtön idézem, és könnyen belátják, hogy ma meg kellett írnom ezt a cikket.

A románok 36 százaléka szerint a magyarok összetartók.

Nem állítom, hogy Trianon felülvizsgálata megkezdődött, de tény, hogy ha minden harmadik román elismerően csettint a legendás magyar összetartásra, joggal reménykedhetünk. Akad egy másik harmad nyilván, ők talán enyhén összetartónak látnak minket, a maradék viszont szóra sem érdemes, nincsenek, nem léteznek, az orrukig nem látnak el.

Fontos persze, hogy a képzeletbeli román – a toleráns, szelíd és bőkezű nemzet fia – milyen körülmények között tapasztalja meg az összetartó magyar közösség erejét. Vegyünk egy közéleti példát. Bukarestben járunk, a Cotroceni-palotától nem messze, egy úriemberekre szabott becsületsüllyesztőben képviselők, szenátorok iszogatnak. Fogy a cujka, emelkedik a hangulat. Ekkor az egyik regáti politikus csak úgy, foghegyről, kiböki:

„Az a Tőkés László… Elszakítaná Erdélyt, a kurafi!” (románul jobbat is tudnék, de nem írhatom le, maradjunk a szalontársalgásnál…) A magyarság szerencséjére a társaságban Borbély László is ott iszogat, két büntetőeljárás között éppen van egy kis szabad ideje. Felugrik az RMDSZ-színtársulat alapító tagja, és pulykavörös arccal kikéri magának ezt a hangnemet. „Vegyék tudomásul, hogy egyetlen magyar honfi­társamat sem gyalázhatják büntetlenül!”

Borbély jobbra, viharosan el, a románok pedig összenéznek. Összetartó nép ez a magyar, hiába. Már a cujka sem csúszik olyan jól, hogy is csúszna, amikor a honvédek már a jövő szerdán bevehetik Kolozsvárt.
Elképzelek egy másik esetet. Bemegy a csíki bácsi a budapesti éjjel-nappaliba. Kér egy bevásárlókosarat, de ekkor az eladó, mintha bolha csípte volna meg, feleszmél. „Csíkból tetszett jönni, ugye?” „Onnan, kedveském, onnan.” „Az isten áldja meg – fordul felé az eladó – Azonnal megismertem a kiejtéséről. Tetszik tudni, az ember itt munka közben megfigyeli a különböző nyelvjárásokat. A férjemmel nagyon sokat járunk Erdélybe, és amikor magukat lerománozzák itt nálunk, bennem mintha kést forgatnának meg, komolyan beszélek. Tessék vinni bármit, ma nem kell fizetni. Tartozunk ezzel december 5-ért, az országos szégyenért.”

Két évtizede azt hallgatom erdélyi barátaimtól, hogy a románok – álljanak bármelyik politikai oldalon – rendkívül összetartók. Egymással persze sűrűn vitatkoznak, de ha a magyarokat kell megtaposni, akkor bezzeg együtt lendítik a lábukat.

Mostantól két összetartó nép is él a Kárpátok karéjában. Legalábbis kölcsönösen azt gondoljuk a másikról, és van az úgy, hogy a hit erősebb a bizonyosságnál.

Már csak két apróság maradt hátra, igazán csekélység, restellem is szóba hozni. Az egyik, hogy ideje volna elkezdeni érdemben is a magyar összetartozást, hogy ne okozzunk csalódást újdonsült uniós, NATO- és stratégiai szövetségesünknek. A másik még ennél is fontosabb: kezdjük el terjeszteni, hogy nincs széthúzásra termettebb nép a szlováknál. Valamire csak jó lesz a híresztelés.
Mindenesetre most nem szívesen lennék a szlovákok helyében.