...avagy kampány a színházban

Be kell vallanom, kicsit feszengek még új társaságomban, mert speciel egyáltalán nem rajongok Stohl Andrásért, és ütemes tapsra is csak akkor ragadtatom magam, no pláne felállva, ha az előadás megfelel annak a minimumkövetelménynek, hogy ne legyen unalmas. A ]]>Danton halála]]> a Vígszínházban unalmas volt, kivéve, amikor ordítottak a szereplők, mert akkor meg idegesítő. De még véletlenül sem szeretnék suttyomban beleharapni Csáki Judit kenyerébe, ezért nem erről akarok beszélni.

Mondanivalóm hitelesebbé tétele érdekében Mundruczó Kornélt hívnám segítségül. (Be kellett látnom, amióta Kuncze műsort vezethet egy rádióban, VV Zsanett pedig írásban is összekeverhette a magamutogatást az önkifejezéssel, az imigyen lejáratott szakma képviselőjeként többet kell idéznem, ha nem akarom túl sokat olvasni a kommentekben a „dajcstomis” örökbecsűt: de ki a f…sz az a Gajdics?) Azt nyilatkozta a neves rendező a HVG-nek: „A kőszínházak némi ráncfelvarrással, enyhe botoxszal próbálják eltüntetni, hogy nem jelen idejűek. Noha sokszor úgy érzik, valódi kritikai színházat hoznak létre, valójában a művészetet felhasználva és nézőik igényét kiszolgálva pártoskodnak.”

Gyönyörű mondat. Magam sem állítok mást, amióta csak a Páholy gondolata megszületett. Annyival azért kiegészíteném, hogy az úgynevezett „függetlenek”, ami alatt csupán annyi értendő, hogy nem kőszínháziak, ugyanezt csinálják. Több botoxszal, mellnagyobbítással, pénisznöveléssel azt akarják elhitetni, milyen ultra jelen idejűek. Ők azonnal reagálnak a nagy kérdésekre, a jelentős társadalmi problémákra a cigánygyilkosságoktól a korrupció terjedésén át a fiatalok elvándorlásáig. Vagy nem azonnal. Inkább olyankor, ha jobboldali kormány van hatalmon. (Megjegyzem, a művészetet felhasználva!) De – egymásról írott kritikáikat figyelve az a tapasztalatom – sokszor önmagukat sem tudják meggyőzni arról, ez-e a színház igazi útja.

Mindenesetre mára az a helyzet alakult ki, hogy aki érdekelt a „rezsim eltakarításában”, az úgynevezett korszakváltásban, aki gurgulázva akar röhögni a NER és Fülkefor témakörein vagy csak egyszerűen Orbánfóbiás, az tudja, mit és hol kell megnéznie. Fontosabb gyülekezőhelyeik a Víg, a Katona, az Örkény, a Radnóti, a Belvárosi színház, a Jurányi Inkubátorház, a Trafó, a Szkéné, az Átrium Film-Színház. Sajgó a hiányérzet, akár egy levágott végtagé, amikor a Nemzetire gondolnak. Arra a Nemzetire, amelyről Rudolf Péter fogalmazta meg találóan egy régi gondolatomat egy múlt heti interjúban Stumpf Andrásnak: „Egyébként olyan színház körül zajlik, ami zajlik, amelyről megépülésekor még azt állította a szakma egy vehemens része, hogy az épület alkalmatlan a színjátszásra, aki pedig felbukkan ott, hitvány áruló. Örömmel látom, hogy az épület és a dolgozók állaga ilyen szépen javul, ha nekik megfelelő kezekbe kerül az irányítása.”

Annyit tennék hozzá, figyeljük meg, mennyire tipikus balliberális módszer lenyúlni mindent, ami a másik oldalnak jelent valamit. Intő figyelmeztetés, hogy új viszonyulásra intik egymást a nemzet fogalmához, Trianonhoz, 1956-hoz, az ügynökkérdéshez. Jó lesz vigyázni, nehogy utólag vakargassuk majd a fejünket, amikor a nemzeti érzelműek kirekesztődnek a nemzeti diskurzusból. De vissza a színházhoz, ahol a kampány már határokon átívelő méreteket öltött.

]]>Matthias Hartmann]]>, a bécsi Burgtheater súlyos szereptévesztésben szenvedő német igazgatója pökhendi, fennhéjázó, öntelt, lekezelő stílusban oktatja továbbra is Balog Zoltán minisztert elvitatva tőle a Német Szövetségi Köztársaság elnöke által adományozott kitüntetést is. Azért, mert szerinte Balog félremagyarázza a találkozójukon elhangzottakat, vagy nem válaszol kérdéseire. Megjegyzem, egyáltalán nem kellett volna szóba állni az akadékoskodó direktorral egy magyar miniszternek. Egy főosztályvezető-helyettese írhatott volna neki pár sort! Hartmann a mai napig rendületlenül és értetlenül rugózik Alföldi „leváltásán”, ami nem csoda, hiszen ő igazi politikai kinevezett, maga az osztrák kultuszminiszter ültette az igazgatói székbe sokak megrökönyödésére, így nyilván azt hiszi, ez mindenütt így megy. Azt bírta kérdezni egy interjúban a Népszabadság újságírójától, hogy:

„Mit gondol, attól a pillanattól kezdve, hogy egy kormány csak úgy betölthet posztokat, mint ahogy az önök kormánya most pozícióba hozhatta Vidnyánszky Attilát, mekkora súllyal esnek ott latba a színházszakmai szempontok?”

És nem szakadt le a plafon. Az már szóra sem érdemes, amit az üres Nemzetiről hadovál, hiszen mostanában nem járt még ott, amikor hívták, a „renoméját” féltette a látogatástól. Azt viszont még engedje meg a kedves olvasó, hogy a kedvencemet idemásoljam Hartmann ámokfutásából:

„Én úgy éreztem, van esélyem, hogy tegyek valamit Magyarországért. Nem fűt semmiféle messiástudat, nagyon jól elvagyok a saját dolgaimmal, higgye el. De az is igaz, hogy olyan ember vagyok, aki megáll, ha lát valamit. És láttam, hogy Magyarországon a politika megpróbálja befolyásolni a színházat, visszafogni a szellemi impulzusokat és csírájában elfojtani a kritikát.”

Drága Hartmann úr! Kösz. Nem kell. Ne erőlködjön! Soha nem fogja megérteni a problémáinkat, hiszen még mi is alig értjük egymást. Ráadásul ön egyoldalúan tájékozódik, esélye sincs árnyalt megközelítésre. Találkozgasson Alföldi Róberttel, hallgassa panaszait az elveszett szabadságról, a lélek rohadásáról. Nézze meg a Danton halálát a Vígben, oda csak elmegy, és rá fog jönni, mennyire unalmas ez már! Nekünk.

Tudja, én először ezt a darabot igazi diktatúra végén láttam abban a drámai szituációban, amikor a régi rend éppen összeomlott, de az újból még alig látszott valami. Csodálatos, felszabadító erejű, katartikus előadás volt. Ezt pedig untam. Mert az még nem diktatúra, ha Alföldi mandátuma lejár. Legalább tízszer mondja el Stohl-Danton, hogy úgysem merik megtenni, mintha haverja „leváltására” utalna. Nagyon szerettem volna, ha képes vagyok belelátni a gonosz szerepébe Orbán Viktort, de annyira erőltetett volt a párhuzam a Fidesz és a jakobinusok között, annyira ostoba a balliberálisok által mindig is megvetett nép, hogy szinte fájt. Sokszor a színészek sem értették, miért kellene politizálniuk, a gyakran kivilágított nézőtéren pedig bambán néztek a felelősségre vontak, akik eredetileg csak egy jó estét akartak.

Bele is hull saját csapdájába a rendezés, Danton kap az arcába, hisz ő kezdte el azt a gondolkodást és viselkedést, ami a halálát okozó őrülethez vezetett. Alföldi szándékaival ellentétben átfordul a vádirat önkritikába: „Mi, közösen tettük tönkre a köztársaságot!”

De akkor kit érdekel, hogy véged, Danton-Alföldi-Gyurcsány-Bajnai-stb.?

Ebből is látszik, nagyon vigyázni kell ezzel a jelen idejűséggel, aktualizálgatással! Az még nem dráma, hogy egyik kutya, másik eb, és lásd még Schiffer Andrást! Ám nyugodjon meg Hartmann, önnek tetszeni fog! Különösen az a rész nevetteti majd meg, amikor arról beszélnek, hogy Dantont külföldi bankárok pénzelik. Érti? Külföldiek, idegenszívűek és bankárok. Németek? Osztrákok? Zsidók? Nem mindegy? Úgyis kódolt antiszemitizmus az EU-szkepticizmus is. Nem? A színházakban folyó kampányban önöknek jól jön bármelyik!

Gajdics Ottó  - mno.hu