Majd azt is hozzá tette, „világossá kell tenni, hogy Magyarország nem gyarmata senkinek sem, amit nem lehet megcsinálni Bécsben, Berlinben, Párizsban vagy éppen Brüsszelben, az a magyarokkal szemben sem engedhető meg”.

Nagyon világos, drámai mondatok ezek, ezért érdemes kicsit végiggondolni, hogy vajon mi lehet az oka ennek a még Orbántól is szokatlan szókimondásnak. A választ részben a miniszterelnöki beszéd további része adja meg. „Európa nagy bajban van” – folytatta Orbán Viktor –, „és ha becsukjuk a szemünket, az nem változtat a tényeken. Európán csődhullám söpör végig. Az a kérdés, hogy mi magyarok képesek vagyunk-e ettől a csődhullámtól megmenteni magunkat. Ha nem fizetjük vissza az ország államadósságát, akkor holtunk napjáig másoknak fogunk dolgozni.” Kezdjük töprengésfüzérünket először talán a gyarmat fogalmával. Bár mindnyájan úgy véljük, hogy természetesen tökéletesen tisztában vagyunk a gyarmat és gyarmatosítás szavak értelmével, azonban ez koránt sem biztos, hogy így van.

Az elmúlt évszázadok során ugyanis a gyarmatosítás fogalmához a többé-kevésbé nyílt birodalmi alávetés képei kapcsolódtak, pedig a gyarmatosítás lényege nem feltétlenül jelenik meg ilyesfajta alávetésben. A gyarmatosítás lényege elsősorban inkább az, hogy olyan globális „munkamegosztási” rendszer jön létre, ahol a nyertesek és vesztesek világa nagyjából mindig ugyanabból a körből kerül ki. És mivel senki sem szeret folyamatosan vesztes lenni, a lázadozó alávetettek féken tartásához van szükség az erőszak valamilyen formájára. A gyarmatosításra jó példa a konkvisztádorok kora, amikor néhány európai ország példátlan brutalitással egyszerűen kifosztotta az alávetett világot, tekintet nélkül tettének következményeire. Az első egy-két évszázad során egész civilizációk semmisültek meg a hódítók kegyetlenkedése miatt. Ez az az időszak, amikor – egy elemző megfogalmazása szerint – a Nyugat buldózerrel járt almát szedni. A második szakaszban, főként India és Kína alávetése idején jelent meg a függés új eszközeként a kereskedelmi és földbérleti szerződések rendszere. A Nyugat itt mint a világkereskedelem „szabadságának” elszánt híve jelent meg. És amikor az alávetni szándékozott országok ráeszméltek a számukra előnytelen szerződések pusztító következményeire, és tiltakoztak volna, akkor itt is megjelent a katonai kényszerítő erő. Ugye ismerős? A harmadik szakaszban a Nyugat már egész adminisztrációs rendszerét kiépítette az alávetett helyi társadalmakban, kiegyezett a helyi kollaboráns elittel, és arra törekedett, hogy az általa alkalmazott erőszak csak ritka kivételként jelenhessen meg. És végül a 20. század második fele óta megszűnt a közvetlen gyarmati alávetés, a katonai erő alkalmazására már csak elvétve kerül sor. Ám a globális „szép új világ” erőforrás-áramlási rendszere továbbra is pontosan ugyanúgy működik, mint eddig. Csak most már nem katonai erővel kikényszerített kifosztás zajlik, hanem a kamat- és profitszivattyúk sokkal elegánsabb, de sokkal veszélyesebb rendszere működik. „Ha nem fizetjük vissza az ország államadósságát, akkor holtunk napjáig másoknak fogunk dolgozni” – mondta már idézett beszédében a miniszterelnök. Aligha véletlen, hogy Orbán Viktor egyértelmű háborús retorikája az adósságot tekinti a legfőbb ellenfélnek, bár kicsit pontosítani kellene ezt a szóhasználatot. Az államadósság ugyanis nem maga az ellenfél ebben a háborúban, hanem a fegyver! Az ellenfél a globális pénzhatalmi rendszer, amelynek már a létét sem szabad feltételeznie annak, akinek kedves az élete, hisz mint tudjuk, ez puszta fantazmagória és összeesküvés-elmélet. És ez az ellenfél forgatja ellenünk végzetes sikerességgel az adósság fegyverét.

A másik pontosításra azért lenne szükség, hogy világossá tegyük: a külső devizaadósság az elpusztításunkra használt csúcsfegyver, és nem általában az államadósság. Hogy mennyire így van, azt éppen maga Orbán Viktor mondja ki e beszédének már idézett első mondatában. A devizahitelesek adóssága ugyan nem (nemzet)államadósság, megsegítésük mégis nemzeti ügy! A lassan negyven éve lezajlott tudatos külső eladósításunk stratégiai célja ugyanis pontosan az volt a miniszterelnök szerint is, hogy „holtunk napjáig másoknak dolgozzunk”. Avatott kezek akkor végtelenített pénzszivattyút szereltek ránk, amely eleve lehetetlenné teszi, hogy olyan belső társadalmi-gazdasági célt alkothassunk, amelynek hozadéka hosszú távon meghaladja a hitelért fizetendő kamatot. Azért, hogy soha ne lehessen visszafizetni. Bármilyen fájdalmas is belátni, a foglalkoztatás növelése és a gazdasági növekedés gyorsítása nem tud ezen segíteni. Azért nem, mert ezekhez is forrás kellene, és ezeket a forrásokat ugyanez a világot igazgató globális pénzhatalmi rendszer méri ki számunkra is, így aztán, ha volna is miből gyarapodni, annak hasznát kizárólag ez a gépezet fölözné le, és ezzel a kör bezárul. A magyar társadalom saját erőforrásaiból pedig azért nem lehet visszafizetni a külső adósságot, mert ez a magyar társadalom fizikai megsemmisülésével volna egyenlő, hisz az egész lakossági vagyon összesen sincs akkora, mint a külső devizaadósságunk. Akárhogyan is kerülgetjük tehát, a legkényesebb kérdés mégiscsak az, hogy a gyarmati függést folyamatosan újratermelő globális szuperstruktúra elleni háború áldozatait, kockázatait és mellékhatásait képes lesz-e elviselni a magyar társadalom.