A hazugság beleette magát a hétköznapokba, a hétköznapjainkba. Mert a hazugság, az elhallgatás nem csak a szovjet tankok fedezetével hatalomba kerültek sajátja volt, arra rákényszerült a mindennapok embere, közöttük persze jómagam is.

A füllentés, ferdítés, szépítés a gyerekkor velejárója, a felnőttkor elérését egyebek mellett az is jelezné, hogy egészséges lelkületű emberként már igenis vállaljuk tetteinkért a felelősséget, nyíltan, egyenesen. Legelső felnőtt-példaképeim, a szüleim azért is okoztak akkora csalódást, amikor ők maguk biztattak hazugságra, a valóság eltagadására, bármi (általam akkoriban még felfoghatatlan) okuk is volt rá. Hogy tudniillik, próbálták a számba rágni 6-7 évesen, ha az iskolában, netán a párton kívüli, tudományos kutató édesapám munkahelyén, a Télapó-ünnepségen megkérdezik, vagy egyáltalán, szóba kerül, dehogyis járunk mi vasárnaponként templomba, pláne hittanra, meg ministrálni!

Aztán jöttek sorban az újabb esetek, amikor rezzenéstelen arccal szajkóztuk, csupán a béke, a szimpla megélhetés, netán éppen az érvényesülés, szakmai, tanulmányi előrelépés reményében az aktuális szajkózni valót. A kisdobosok, az úttörők tizenkét pontját, a KISZ-tagsággal, az egyetemi felvételi reményével járó marxista-leninista blablát. Miközben, súlyos lelki hasadást okozva generációk sorának, otthon a Szabad Európa Rádióból, szüleink, nagyszüleink elbeszéléseiből egészen más, homlokegyenest ellenkező vélemény fogalmazódott meg bennünk.

Nekem, nekünk jó néhányunknak ezért a minap 100 éve született Kádár János uralmából, rendszeréből egyáltalán nem a viszonylagos jólét, létbiztonság emléke maradt meg sírig kísérően, hanem a felnőtt fejjel, „önként és dalolva" véghezvitt őszintétlenség, hazudozás szégyene.

Talán éppen ez a szégyenérzés az, ami a 23 éve halott egykori főtitkárra visszaemlékezők közül egyeseket, méghozzá tanult, jó eszű embereket arra sarkall, hogy valódi szerecsenmosdatáshoz elegendő bátorsággal nem rendelkezvén, inkább ezt a mostani világot próbálják ama régihez hozzáfeketíteni. Így jelenhetnek meg a Mancs legfrissebb számában a politikusként csúfosan megbukott valamikori történész, Pető Iván tollából az alábbi válogatásban szereplő elképesztő mondatok.

Meggyőződéssel állítja, szó sincs arról, hogy az egykori nómenklatúra a 89-90 előtti politikai pozícióját kapcsolati tőkévé és ezen keresztül vállalkozói, vagyoni tőkévé konvertálta volna, hanem sokkal inkább a Kádár-korban szerzett, kiváló politikai, gazdasági szakértelmük, tudásuk emelte őket az élre. Ám ez a mindennapi tapasztalatainkkal homlokegyenest szembemenő kijelentés csupán szerény bevezetője néhány továbbinak. Példának okáért az olyannak, miszerint Kádárnak, Aczélnak és társaiknak manapság feltámadva egyáltalán nem kellene erőlködniük, hogy a hatalmuk múltához kapcsolt egykori félelmüket a „Horthy-fasizmus, az antiszemitizmus, a faji és etnikai diszkrimináció, a sovinizmus, az irredentizmus" visszajövetelét igazoltnak lássák.

És van még tovább is, igaz, már a szöveg végére illesztett, amolyan, egykor szokásban volt „vörös farokkal", azaz a hosszan és meggyőzően taglalt állítások nyilvánvalóan önvédelmi célból történő, rövid és halvány, utólagos megkérdőjelezésével. Helyhiány miatt a bőséges termésből csupán a legszebb álljon itt a megboldogult Kádár szájába adott, elképesztően primitív álkérdésekből: „Miért volt rosszabb az évente egyszer-kétszer ülésező díszparlament, a rendeleti kormányzás, a törvényeket helyettesítő elnöki tanácsi rendeletek rendszere, mint a törvénygyár, ahol a kétharmados többség többnyire csak a nevét adja az egykori Politikai Bizottsághoz hasonlóan szűk grémiumban eldöntött ügyek törvénybe foglalásához?". 2012 tavaszán, ilyesmit olvasva csupán egy valami juthat eszünkbe, mégpedig orvosért kiáltani.

hetivalasz.hu - Michnai Attila