De miként kerültek most egymás mellé? Úgy, hogy valami kifenefót nyugat-európai tótumfaktumnál moszkovita beidegzés szerint vállvetve följelentették Magyarországot. No de kik ők? Három embercse, három jellemző történet: Az elsőt Rajk András, a Népszava volt filmkritikusa mesélte el a szigeti teniszpályán. Egy napon ő vitte ki Molnár Gál Pétert a repülőtérre, s alázatosan cipelte utána bőröndjeit. Még a bejárat előtt kollégájához lépett két civil, elkérték tőle a cigarettatárcáját, kibontották a bélését és kivettek belőle egy mikrofilmet. Tehát motozás nélkül tudták, hova rejtette Molnár Gál a Nyugatra csempészendő anyagot.

Több mint pikáns, hogy a kicsempészendő kéziratot Kenedi János írta és kizárólag ők ketten tudtak a rejtekhelyről. Röhhentyűséges, hogy Molnár Gál is jól bejáratott háromperhármas volt; akasztották a hóhért. Az viszont természetes, hogy ilyen előzménnyel Kenedi Gyurcsány kulcsembere lett s irigált „Kenedi-jelentéseket” a hajdanvolt följelentőkről vagy mifenékről. Mint az erkölcsi feddhetetlenség bajnoka és államilag kinevezett történész-tudor. Ha becsületrendet nem is, de toleranciadíjat azért kapott. „Drôle” - mondja a francia.

A másodikat Hernádi Gyula írta meg régenvolt barátjáról. Konrád György valamiféle esszentyűt rittyentett a Kádár-rendszerről, amit megszimatolt a zsaruság. A bátor ellenzéki úgy berottyantott, hogy rémületében odapánikolta legjobb barátjához a világot megrengető elmepöccsentyűjét.

Szegény Sándor Ernő pünktlich akkor kapott japán ösztöndíjat, ami őrült nagy dolog volt, utazás helyett azonban tiszteletét tette nála az illetékes hatóság és szétripityomozták a lakását. Nem találtak semmit s a szerencsétlen ember hősiesen tagadott csalfa Konrádja védelmében. Igen ám, de félra múlva ismét megjelentek a belügytelenek, magukkal hozva Konrádot is, aki fölszólította Sándor Ernőt, ne lacafacázzon, adja elő az írását. Amit a dörzsölt filosz – nyár lévén – a kályhába rejtett. Újabb pikantéria: megint csak ők ketten tudtak a dologról, ám most a kályhát, mint menetközben megváltoztatott végső rejtekhelyet a francia becsületrendetlen Konrád nem ismerte.

A harmadik történetet Kardos György mesélte: a szovjet NKVD tájékoztatta a magyar titkosszolgálatot: egy Dalos György nevezetű moszkvai ösztöndíjas a száműzött Rákosi Mátyáshoz mászkál, mert meg akarja buktatni Kádárt és vissza akarja hozni Sztálin legnagyobb magyar tanítványát. Derék szélsőbaloldali maoistaként. A mindenkori munkáshatalom gyakorlása ismeretében azt hihetnők, szörnyű retorzióval sújthatták őket. Sándor valóban sohasem jutott ki Japánba. Konrád igen. (Kerényi Máriát, a KK munkatársát hét év börtönre ítélték kisebb kilengésért.) Dalos György viszont állami segédlettel Nyugat-Berlinbe települt, Konrád diplomata-útlevelet kapott, mert neki mint üldözöttnek ez volt a küldetése.

Kenedi simán megúszta, Molnár Gált rövid időre kicsappintották a Népszabadságból. Az e baráti körbe tartozó Vezér Erzsébetet bocsánatkérő hajlongások közepette nyugdíjazták, amidőn Vas Zoltán szigorúan bizalmas kéziratait kicsempészte Svájcba. Miből fakadt ez a vörös jóságoskodás? Gulág helyett Nyugat-Európa, börtön helyett nyugdíj?

Márai Sándor naplójegyzeteiben megírta: ezek az izgágonc figécek, az ellenállás bajnokai Kádár fizetett ellenzékei voltak. S az előrelátó s igen is okos Aczél György még idejében kitelepítette őket előőrsnek, alvó ügynöknek Nyugat-Európába. Az EU-ban pedig azok a volt elvátrsak veszik a hónuk alá most is őket, akiknek a brancsa évtizedeken át Moszkvából faszolta (katonai szleng) a rubelt. Ilyen múlttal talán ízlésesebb volna mélyen lapítani harsány és viszketeg magyarellenes demokráciázás helyett.

Szalay Károly - demokrata.hu