Hónapokig a görög válság volt a legfontosabb gondja az unió vezetésének, most meg itt vagyunk az ezerszer, milliószor nagyobb baj kellős közepén. (Közepén, elején?). A görögöktől két szót legalább elevenítsünk fel: cosmos és chaos. Azaz a rend, illetve annak ellenkezője.

Most aztán chaos van, de totális. Röszkénél is, Nickelsdorfnál is, autópályákon és utakon, kukoricaföldeken és a Keleti pályaudvar peronjain és aluljárójában, eddig nálunk, most meg odaát.

Chaos van, ős chaos. És persze a legnagyobb a fejekben. Felesleges felsorolni ezeket a fejeket Junckerétől a hazai derék baloldali szerkesztőségekig, maradjunk abban, hogy chaos van.

Nézzünk csak bele Márai Sándor naplójába, 1975-ben ezt írta:

A televízióban Albert Schweitzer-emlékfilmet mutatnak. A Mester búr kalapot és Nietzsche-maszkot visel. Elmerülten sétál Lambareneben, az afrikai lepratelepen, ahol munkatársai ápolják a beteg bennszülötteket, - amíg ő, a Mester, Bachot orgonálja. Vagy merengve nézi a tenger hullámait. A telepen időnként megjelennek kíváncsi tengerentúli turisták, akik a nagy emberbarát lábához telepedve áhítattal hallgatják az afrikai dzsungel-éjszakában a Bach-fúgákat…  Akadnak közöttük amerikai újságírónők és élményéhes divathölgyek, akik berepülnek Lamberenebe, kéjes borzongással, egy kis lepraszagot szimatolni. A Mester úgy sétál, orgonál, mereng, mintha fogalma sem lenne arról, hogy közben a televízió alkalmazottai ugrálnak körülötte, beigazítják mozdulatait, profilját, hangsúlyát… Ez a színészies szerepjátszás mindig újra felidézi Nietzsche száz év előtti jóslását, - eltűnik a hős, megjelenik helyében a színész.

Negyven éve leírt sorok, és a legélesebben látják a média mai lelkületét és helyzetét.

Azt hiszem, ezentúl már nem érdemes gyurcsányozni. Ez az Unidentified Flying Object ezt is kihasználta. Nem érdekes, hogy üzletemberként már elévültek (oh, mores!) különböző zavaros gazdasági ügyei, nem érdekes, hogy politikusként, bukott miniszterelnökként megannyi gyalázatos tettével és intézkedésével mit ártott az országnak, ez nem érdekes. Minden elévül.

De most ismét újra elemében van. Befogadott teljes titokban szír és kurd családokat - szép volt, hogy a menekültek a teraszon a Hócipőt lapozgatták -, teljes titokban. Aztán hogy hogynem két nap múlva az ATV-től a CNN-ig az egész világ értesült erről az emberbarát intimitásról. Aztán lement a határhoz, átbújt a kerítésen, visszabújt, sétált a síneken, majd alkalmi tudósítóként rögtönzött DK-népgyűlést tartott a menekülteknek. Aztán beszélt (de miket) tv-stúdiókban, a közrádióban, osztotta az észt és már el is hitte, hogy ő a nagy idők nagy mestere, a nagy humanista, a nagy befogadó, aki ráadásul már sokszor bérmálkozott.

Mondom, nem érdemes már gyurcsányozni. De akkor meg ide tolul a Nagy Öreg, minden idők legnagyobb külügyminisztere, volt MSZP-elnök, aki fantasztikus írásában emlékezett a dicső 89-ről, amikor NDK-sok ezreit engedte át Magyarország, lebontva a vasfüggönyt. És könnyezve hozzáteszi, hogy akkor Európa hogy megbecsült minket. Most meg nem. És persze most ő is vasfüggönyözik.

A mostani sírás kevés, egy diplomata tudhatná, hogy akkor más volt a helyzet. Kétségtelenül nagy dolog volt, ami a német egységet eredményezte, de akkor mindenki azt hitte, hogy ez Európa megerősödéshez vezet. És eltelt huszonöt év. Vannak már tapasztalataink. Ami pedig most folyik, ez a szervezetlen és koordinálatlan rotyogás - és ezt egy veterán diplomata tudhatná - nem éppen az erősödés, hanem a gyengítés jele. Ezt Amerika tudja a legjobban, ezért hallgat.

Nem tudjuk, mi lesz ebből. De megnézném azért Angela arcát néhány hét múlva. A múlt héten még szelfizett ismeretlen szír (?) alakokkal. Megnézném Schulz bajtárs izzadt fejét, és még sokakét egész a Népszaváig.

Itt tartunk, hogy ebben a magyar és európai baloldali szellemi vákuumban egy Konrád Györgynek kell megmondani, hogy a mai Európát Schengen jelenti. Tóbiás meg hallgat.

De legalább Márai beszél.