Sajnos rövid távon kilátás sincs arra, hogy a gyengülés irányába fordulna, ami nem is csoda, hiszen az eurózóna országai egyre mélyülő válsággal néznek szembe, Bern pénze pedig biztonságos befektetési eszköz: a világ immár első számú menedékdevizája. Ráadásul a nemzetközi pénz- és tőkepiacok már nemcsak az eurózóna adósságterhe miatt aggódhatnak, hanem egyre jobban azért is, mert gyakorlatilag lőttek a válságból való kilábalás lehetőségének a gyenge euróövezeti országokban. 

Nem árt azonban néhány dolgot a helyére tenni.

Szó sincs arról, hogy véget ért az euró vagy éppen a valutaunió „korszaka”: erre spekulálni is kár. Tudniillik nem az egész euróövezet válságáról van szó, hanem néhány ország súlyos kríziséről, amelyek nem tartották be a játékszabályokat. Nézzük a görögöket. Két évtized mellékönyvelése után egyszer ki kell derülnie az igazságnak. Görögországban ez történt most. Az éves gazdasági teljesítmény arányában mért 150 százalékos adósságráta, amely duplája a magyarnak, és jövőre 170 százalék lesz, azt jelzi, hogy már kezelhetetlen szintet ért el a megelőző évek költekezése, mi több: az elmúlt két évben nem tettek elégséges intézkedéseket az adósság növekedésének megfékezésére. Emiatt konkrétan a görögök esetében súlyos válságról van szó, de nem lenne másként akkor sem, ha nem eurót, hanem drachmát használnának. A kilépés az eurózónából, és a drachma visszavétele nem tűnik jó ötletnek: szakértői számítások szerint hirtelen akár kétszáz százalékra ugrana az adósságráta, hiperinfláció és óriási munkanélküliség következne be.

Írország és Spanyolország esetében rosszul menedzselt bankválsággal állunk szemben. Olaszországnál viszont ezeket a problémákat nem látni, az olasz adósságot ugyanis nagy részben belső megtakarításból finanszírozzák, vagyis a háztartások által vásárolt állampapírból. Mértékadó közgazdászok szerint a két periférikus országra, Írországra és Görögországra kell egyedi megoldást találni. A görögök esetében valószínűleg nem kerülhető el, hogy ebből latin-amerikai típusú csőd legyen, és „mindent” – az alaptól a felépítményig – újratárgyaljanak. Írország vonatkozásában pedig aligha lesz más választás, mint az, hogy az ír bankrendszer talpra állításának költségeit megosszák azokkal a német, angol és holland bankokkal, amelyeknek nagy kitettségeik vannak. 

Vagyis – fogalmazzunk diszkréten – az angol–amerikai pénzügyi vonal által keltett hiszti ellenére ez – nagy költséggel ugyan, de – menedzselhető krízis.

Összefoglalva tehát, a nemzetközi kilátások nem tekinthetők rózsásnak, mivel egyes euróövezeti országok csapdában vannak: a költségvetési hiány csökkentése mellett gyors növekedésre lenne szükség, ez pedig aligha valósítható meg a piac ítélete szerint.

Nézzük, hogyan kapcsolódunk mi az eurózóna, pontosabban a felsorolt uniós tagállamok kríziséhez. Közvetlenül csak minimálisan: a magyarországi kivitelnek egyetlen „fogható” tétele az Olaszországba áramló árutömeg, de ez is csak az éves export hat százalékát teszi ki. A többi, adósságválságba jutott uniós tagállammal is kereskedünk, ám annak mértéke elenyésző. Közvetetten azonban – miután ezer szállal kötődünk az eurózónához – mi is elszenvedői vagyunk a helyzetnek. Utóbbi tükröződik a forint–euró és a forint–frank árfolyamon. 

Ennek tükrében a magyar kormánynak erőteljesen kell koncentrálnia arra, hogy fenntartsa a bizalmat az országgal szemben. Ráadásul hosszabb távon nincs alternatívája az euró bevezetésének, ehhez azonban a konvergenciaprogram – leginkább a költségvetési hiány- és adósságcsökkentést – részleteit maradéktalanul be kell tartani. 

Tudniillik, ha ideges a piac, az alapforgatókönyvtől való legkisebb eltérést is keményen bünteti.

Szajlai Csaba, magyarhirlap.hu