Már-már azt tartottuk normálisnak, hogy az életünkre ráterpeszkedő téves jogfilozófiai elvek (például a nevelés intézményébe vetett hamis hit) felülírják a közös, ősi tapasztalatot. Amit most fogalmazzunk meg egyértelműen: ha valaki belevágja és jól megforgatja a kését a másik emberben, mégse ússza meg dorgálással, ejnye-bejnyével, néhány év börtönnel.

Raffael, Németh és Sztojka tehát helyes kis cellába költözik, és nem egy-két esztendőre. Hogy másodfokon jelentősen enyhítik az ítéletet, arra nagyjából annyi az esély, mint hogy a Plútó bolygón rögbizzenek. Ha valaki nem tudná: a harminc-, illetve húszesztendős fegyház nem olyan egyszerű lefolyású ám, mint mondjuk az akasztás. Lassan rohad el a magányra ítélt ember: a különböző megvonások, a tartós egyedüllét, az ingerszegény környezet miatt hamarosan roncs lesz a rabból. A halálbüntetés következetes támogatójaként tartozom azzal, hogy bevalljam: a tényleges életfogytiglannal, a húsz-harminc éves fegyházzal sincs bajom, sőt. Ez is igazságos, már amennyiben a gyors halál helyett a lassú kínszenvedésre ráillik az igazságos jelző.

Ahogyan Sztojka Iván magánszámát, az ügyész durva sértegetését, fenyegetését, ájuldozását elnézi-elhallgatja az ember, hideg fejjel csak arra gondol, hogy eltelik néhány év, és sokkal csendesebb lesz… Amikor a kalitkányi körletében nemhogy az évek, hónapok, de a napok, sőt a percek is csigalassússággal vánszorognak. Az élet és a halál is mást jelent, mint idekinn, a szabad levegőn, amelyet Sztojkáék már valószínűleg soha nem szippantanak be. Elfogy az élet, elfogy a remény, és lassan semminek, még a puszta létezésnek sem lesz értelme…

Mit mondjak: nem hullatok, nem hullatunk könnyeket értük.

A veszprémi ítélet üzenet az egész magyar társadalomnak. Nem kevesebbet mondott ki, sugallt első fokon a bíró, mint hogy a bűnöket arányosan megbüntetik. Erre az aprónak tűnő igazságra valósággal szomjúhozunk, mert valljuk be, elszoktunk a törvény effajta nyílt megvallásától. Vélhetőleg a vádlottak sem hitték, hogy életfogytiglant kapnak: barátaik, bűnözőtársaik néhány évvel szoktak megúszni közönséges gyilkosságokat.

Hogy a nagyobb büntetési tételeknek, a szigorú és következetes felelősségre vonásnak a bűnözőkre nézve is következményeik vannak, úgyszólván bűnüldözési egyszeregy. Ahol szigorítanak, csökken a bűnözés, mert a tolvajnak, gyilkosnak is van vesztenivalója. Amerika például egyszerű világ: miután mindenkinek akad otthon fegyvere, a betörő kétszer is meggondolja, átlendüljön-e a kerítésen, mert könnyen előfordulhat, hogy a háziak szitává lövik. De ne is menjünk el idáig: elég, ha a bűncselekményeket értékükön büntetjük, és nem makognak emberi jogokról meg a nevelés intézményéről olyan szobatudóskák, akik nem találkoztak még hús-vér bűnözővel, akikre soha nem villant az olaszliszkaiak vagy a Sztojka Ivánok üveges, állati tekintete.

Bűnözők voltak, vannak, lesznek. Az emberi jogizmus napjai viszont meg vannak számlálva. Ostoba jogelvekért, pedagógiai kísérletekért, elméleti felvetésekért nem dobhatjuk oda a normális emberek életét. A törvényt be kell tartani, nemcsak nekünk, de a Raffael-féle mocskos gyilkosoknak is. Ha pedig kockáztatnak, és rajtavesztenek, irány a fegyház – harminc évre. Ennyire egyszerű.

Nekik is legyen végre kockáztatnivalójuk az életben. Ne csak nekünk, akik reflexszerűen megállunk, ha cigány gyereket gázolunk, vagy ha rossz utcába tévedünk éjszaka.

Csak az erős, tekintélyes állam adhatja vissza az emberi élet méltóságát. Kizárólag a jól és következetesen alkalmazott törvények, a minél szigorúbb büntetési tételek és a valóban függetlenül működő bírák példás ítéletei nyomán lesz itt rend. De rend lesz, mert annak kell lennie. Annyira mélyen vagyunk, hogy innen látványos az emelkedés.

Bizakodhatunk. Valami változik, és a veszprémi ítélet ennek a változásnak a csalhatatlan előjele.

Szentesi Zöldi Lászl, magyarhirlap.hu