Keresi identitását: együtt érzően rí Mikuláskor a dominikai főnővérrel, de azért nem meleg. Szereti az állatokat, de kajálja a véres steaket is. Legjobb barátja fekete, de rajongott főnöke agresszívan rasszista. Összetett személyiség, na. Jellemének több rétege van, mint az importhagymának vagy a megtért Csanádnak. Liberálisan értékorientált komédiában király. Vagy sirály. Picit sem pite, sőt zsírbaba.

Önök értik ezt?
Nem kell, ők sem, a trend a lényeg.
LMP.
Négy ká.
Egyenesen Szolidaritás.

S egymillió sajtószabadságot féltő internetes pár ezer.
Ők a magyar politika új pólusa. Ők a neodemokratikus Magyarország plázájának csillámcelebjei. Magvas gondolataikat a hét végén Bodajkon összegezték.
Jávor Benedek, az LMP arca szerint ma sok hasznosat lehet tenni az országban, de mindezek leghasznosabbika a „társadalmi igazságosság, a fenntartható fejlődés és a demokratikus működés szempontjait képviselő kritika” megfogalmazása. Kemény szavak ezek, strandon ettől hevül a pöttyös labda.

Székely Sándor, a Szolidaritás társelnöke pedig egyenesen odáig ment, hogy kimondja: „A digitális szakadék túloldalán élők elérése a kulcstényező”!

Nesze a pofádba, kormányzó elit! Ébredj, munkásosztály!
De ne röhögjünk, hiszen a jelenlévők tapsoltak. „A résztvevők egyetértettek abban, hogy a Szolidaritás támogatói e tekintetben jól kiegészítik például az LMP társadalmi bázisát.”

S most, kérem, kapaszkodjanak meg a reggeli kávéban: a Negyedik Köztársaság már egyeztetett az LMP-vel a minimálprogramjáról, így tehát az új demokratikus pláza már nemcsak álom, hanem jövőnk építésének kikerülhetetlen sarokköve.

Jézus! Félelem, ne eressz!
Orbán ezt hallva nyomban hagyja szabadságát, és rendkívüli állapotot hirdet a pesti romkocsmákban.
A Lehet Más a Politika a politikai marketing egyik leggátlástalanabb, értéket kisajátító és semmivé tevő ideológiáját hozta be újra a közéletbe.

Az LMP egy termék, egy zöld címkés sampon, amely boldogságot ígér a sarki fókáknak, és ha a Balatonban lesz delfin, az is ugrálhat. Akkor azt akár matyószínre is festik. Mert magyar és hazafi is ez a párt, mert a magyarnak és hazafinak van trendje. S a magyar vízilabdacsapatnak is szurkolnak az olaszok ellen, amennyiben a trikolort jó irányból nézik.
Az LMP most szövetkezik: megtalálja a hozzá hasonló projektpártokat. Jó, rendben, a Jobbik ebbe nem fér be, az már túl kényes, karaktergyilkosság lenne. Erre is meg arra is. Ezért kellenek a lúzerszervezetek.

A bölcsészkari jegyzetekből visszamaradt Negyedik Köztársaság, a melóst díszből se látott Szolidaritás vagy éppen a Commodore 64 daliás időit idéző Milla. Az ő szerepük az, hogy ezt is, azt is hozzátegyék a közös projekthez. Egyetemi entellektüel mérsékelt droggal, kemény arcélű extűzoltó osztálytudat nélkül és végül a gyerekét legalább három nemre és vallásra felkészítő szabadelvű. Akár Benetton-reklám is lehetne, ők legalább jóféle pólót gyártanak.

Esetünkben nincs termék. Nincs elv sem, nincs érték és nincs ideológia. Ezeket a szavakat eleve kilőtték, ezek nem férnek bele a marketingtervbe.

Nincs szó arról, hogy mi lenne, ha hatalomra jutnának. Csak az van, hogy akkor ők lennének hatalmon. S az annyira cuki, édibédi és marconán Orbán-ellenes lenne.
Ennyi.

Az új pólus munkásszerű sztárjai nem beszélnek a munka törvénykönyvéről, ők a banki hasznot istenítő IMF mellett tesznek hitet. A republikánus vágyceleb ideális demokráciája az, ahol a „fideszes csőcselék” nem szavazhat, mert többségben van a nyüves. Végezetül a kisebbséget akkor kell elismerni, ha nem magyar s főleg nem erdélyi.

Velük lépett frigyre a másik politika.
Szolidaritás és LMP. Nem a munkás állapodott meg az értelmiséggel. Még csak nem is Csepel hívja a harca a Váci utat, mindössze a Liszt Ferenc tér tárcsázza a Zöld Pardont.

– Milyen a buli? – zúgja a hang.
– Milyen lenne? A miénk! – felel az LMP neki.