Mi több, a magyar társadalom meg sem kísérel szembenézni azzal a jelenségegyüttessel, amelyet szabadságnak, jólétnek, felemelkedésnek és demokráciának neveztek neki, az most egyre vészjóslóbban épp ellentétes irányba sodorja az országot.

Szabadság és demokrácia helyett a rendszerváltás valójában pusztító diktatúra. De természetesen nem egy-egy párt vagy kormány diktatúrája. Aki ugyanis huszonkét éve folyamatosan gyakorolja a rendszerváltás cinikus és kegyetlen diktatúráját, azt egyáltalán nem érdekli Magyarország. És az sem, hogy melyik párt éppen hány százalékkal győzött a helyi politikai homokozó demokratikus választásain. Felőle akár száz százalékkal is győzhet bárki, ő mindegyiktől kíméletlen brutalitással követeli meg, hogy biztosítsa kifosztó szivattyúinak zavartalan üzemelését, és tartsa féken az annak nyomán lázadni hajlamos, mindenükből kiforgatott bennszülötteket.

Az Orbán-kormány óvatos lázadási kísérletét most éppen olyan megtorlás követi, amely az országot minden eddiginél mélyebb gödörbe löki, más országok kedvét pedig végképp elveszi attól, hogy bármilyen módon lázadni merészeljenek. Jólétről és felemelkedésről gondolkodni ebben a helyzetben tragikomikusan mulatságos, hiszen a „majd jobb lesz” állandóan ismételgetett ígérete immár harminchárom éve tart, s közben úgy köszöntött ránk a „jólétünk”, hogy a reálbérek a harmincnégy évvel ezelőtti szintre süllyedtek. Gyorsul a demográfiai lejtőn való lecsúszásunk, s az önmegsemmisítő tendencia összekapcsolódik a társadalom önpusztító hajlamaival, amelynek egyik következménye, hogy százkilencven ország rangsorában toronymagasan vezetünk a rákhalálozás valamennyi csoportjában. Mindezek nyomán nem is annyira meglepő, hogy egyre többen vélik úgy, a polgárháború nem csupán elvont fenyegetés, de tulajdonképpen már benne is vagyunk, illetve sodródunk egy olyan kaotikus állapot felé, amely akár a polgárháborúnál is rosszabb lehet.

Egyre inkább el kell gondolkodnunk azon, hogy van rosszabb is a polgárháború tragédiájánál: a lassan, de biztosan végbemenő szétrohadás, amelynek roppant veszélyessége éppen a lassú, szinte észrevehetetlen fokozatosságában rejlik. E lassú és felmérhetetlenül veszélyes szétrohadás egyik vészjósló jele, hogy rohamos gyorsasággal nő a hihetetlenül brutális gyilkosságok száma. Ilyen hírek hallatán persze mindenki megdöbben, ám mindenki egyedi esetnek tartja ezeket, szerencsétlen véletlenek egybeesésének, semmi másnak. Csakhogy ha egyre több emberrel történik egyre felfoghatatlanabb szörnyűség, az talán mégsem csupán a véletlen műve. Különösen fontos lenne elgondolkodni azon az egyre gyakoribb, hátborzongató jelenségen, hogy a gyilkos – például egy brutális kegyetlenséggel több emberen elkövetett gyilkosság után – a vérbefagyott holttestekkel egy szobában békésen megvacsorázik, nyugodtan alszik, aztán másnap dolgozni vagy tanulni indul, mintha mi sem történt volna. Társadalom-lélektanilag mindez egy olyan karakter kialakulására és feltehetőleg rohamos elszaporodására utal, amelyet Cristopher Lasch írt le először az Önimádat társadalma című, 1978-ban megjelent művében.

Ez az új karakter a szellemi szobatisztaság büszkén öntudatos visszavonására épül. A szobatisztává válásunk ugyanis nem más, mint annak a folyamatnak a beidegződése, amelynek keretében megtanuljuk szükségletünk visszatartását és szabályozását. A pénz forgási sebessége gyorsításának cinikus kényszerétől hajtva azonban a média és benne a reklámok manipulatív, tömegpusztító fegyverei eszelős erővel sugallják, hogy minden létező szükséglet azonnali és mindent, mindenkit figyelmen kívül hagyó kielégítése nemcsak lehetőség, de kötelesség is! Ha pedig valaki vagy valami az utadba áll, közéd és az azonnal kielégítendő szükségleted közé szorul, azt bármi áron, minden lehetséges eszközzel távolítsd el onnan. És ezt a bármi áront, mint a brutális gyilkosságok is mutatják, szó szerint kell érteni!

Szembesülni kellene végre azzal, hogy Magyarországon ma több ezer potenciális tömeggyilkos éli mindennapi életét, és mint időzített bomba, csak a pillanatot várja. Az anyagi, fizikai és legfőképpen minden lelki, erkölcsi, szellemi erőforrásaitól megfosztott, saját történelméből kilökött páriák világának rohamos gyorsaságú kiterjedése végre rá kellene ébressze végzetesen tudatlan vagy cinikus társadalmi, gazdasági, politikai és főként médiaelitjeinket, hogy az általuk felépített társadalmi játszmák tragikus végkifejlethez közelednek. Egyes csoportjaiknak az a hazug, ócska és primitív próbálkozása, amelynek segítségével még mindig egymás kölcsönös megsemmisítésén munkálkodnak, rövidesen véget ér. Ezt a törekvésükből születő gusztustalan moslékot egyébként ők maguk „politikának” nevezik, és fennen hangoztatják, hogy ők bezzeg tudják, hogyan legyen „más” és/ vagy „jobb(ik)”.

Nos, valószínűleg rövidesen spontán módon valóban más lesz, de feltehetőleg nem egészen úgy, ahogyan ők ezt most képzelik.