A szabály szerint ugyanis leszerelni csak azt a katonát lehet, aki ezt az elmeállapotára hivatkozva kéri. Aki viszont ezt kéri, az nyilvánvalóan nem lehet őrült, csupán ki akarja magát vonni a harci állományból. Vagyis nem szereltethető le.

Most, amikor elérkeztünk az 1990-es első többpárti választás huszonkettedik évfordulójához, vagyis a „rendszerváltás” hivatalos kezdetének jubileumához, minket is kísért a huszonkettes csapdája. Amelyik párt ugyanis nyíltan deklarálja, hogy elveti ezt a huszonkét évet, vagyis a rendszerváltás rendszerét, ezek után súlyos ellentmondásba keveredik, ha részt vesz a választásokon pártként, mert ezzel mégis elfogadottnak nyilvánítja a rendszert. Ha viszont nem venne részt a választáson, akkor nem lenne módja az általa elutasított rendszer békés, demokratikus és alkotmányos megváltoztatására.

A parlamentben ma helyet foglaló négy pártból három mindenképpen a huszonkettes csapdájában van tehát. Az MSZP kivételével ugyanis valamennyien „rendszerellenes” pártok. Az MSZP rendszervédő szerepe viszont azért mulatságos, sőt groteszk, mert éppen ez az „utódpárt”, vagyis számára volt (kellett volna, hogy legyen) a „legidegenebb” az 1990-ben létrejövő új rendszer. Ma mégis ez az egyetlen párt, amelyik nyíltan és határozottan védi ezt az új rendszert, vagy ahogyan nevezni szokta, a „köztársaságot”. Huszonkét év múltán lassan a magyar társadalom is kezdi érteni, hogy miért. Mivel a három másik párt, a Fidesz, az LMP és a Jobbik némileg eltérő mintázatú, de egyformán a huszonkettes csapdában vergődik, érdemes kicsit alaposabban megvizsgálni a rajzolatukat. A két, most a parlamentbe bejutott ellenzéki párt, az LMP és a Jobbik valójában a rendszerrel való szembefordulást már a nevében is viseli.

Az utóbbi teljes neve Jobbik Magyarországért Mozgalom, és a név nyilván arra utal, hogy a mostani rendszer a „rosszabbik” Magyarország, és ezért kell jobbá, pontosabban „jobbikká” tenni. Az LMP pedig éppen azt jelzi, hogy „lehet más”, mármint a politika, de ezen keresztül az egész ország, az egész magyar társadalom.

Mindkét párt bejutott a parlamentbe, s ezzel akaratlanul is legitimálták/legitimálják az általuk elvetett rendszert. A Jobbik ugyan viszonylag nyíltan beszél arról, hogy magát a nyugatias demokráciát mint társadalomszerveződési módot is elveti, de e deklaráción kívül értelemszerűen nem képes ennek érvényt szerezni. Az LMP esetében viszont éppen az a politikai hitvallásuk lényege, hogy a rendszer majd attól fog jobban működni, ha a politika lesz más.

Ezzel mindössze két aprócska gond van. Egyrészt feltételezi, hogy amint a politikát, vagyis a társadalmi valóság politikai „tükörképét” megváltoztatjuk, akkor legott megváltozik maga a valóság is. Másrészt pedig homályban marad a lényeg, vagyis az, hogy mik azok a legfőbb ontológiai kritériumok, amelyek alapján a politikát meg kellene változtatni úgy, hogy a későbbiekben az egész társadalmi létmódot átalakítsa. Mert az amúgy szép törekvés, hogy ökológiailag, szociálisan és kulturálisan harmonikusan, mértékletesen kellene élni, rendben volna, de az nem derül ki, hogy a múltban és most miért nem így éltünk/élünk.

A Jobbiknak ugyan van válasza erre, ebből a válaszból viszont olyan gyökeres változások képe sejlik fel, amelyek kivitelezésére szinte semmilyen támpontot nem kapunk. Mert az amúgy ugyancsak szép törekvés, hogy mivel a minket kifosztó birodalomtól való függés okozta/okozza a bajainkat, ezért ezt kell megszüntetni, feltételezhetően helytálló; de e függés felszámolásának a Jobbik által javasolt eljárásmódjai „itt és most” nem hogy nem kivihetők, de még csak nem is értelmezhetők. A Jobbik láthatólag nem hisz a rejtett globális hatalmi rendszerrel való semmilyen együttműködésben, az LMP viszont csak ebben hisz, mármint, hogy lehet és kell is új alku, és majd így „lehet más”… mármint a politika és minden más társadalmi alrendszer.

Az igazán mély csapdában azonban a három „rendszerelutasító” párt közül a Fidesz van. Ez persze logikailag nem is lehet másként, hiszen míg a Jobbik és az LMP ellenzékben retorikailag bármilyen mutatványt végrehajthat, ezt egy kétharmados többséggel rendelkező kormánypárt csak sokkal korlátozottabban teheti meg. A Fidesz kommunikációs értelemben letudottnak tekintette/tekinti a kérdést azzal, hogy az 1990 óta fennálló rendszer a 2010-es választás aktusával megdöntetett, és ezzel a probléma egy csapásra meg is oldódott.

Csakhogy van egy kis bökkenő. Az 1990-es rendszerrel ugyanis – és erre a Jobbik egyébként helyesen mutat rá – az a legnagyobb baj, hogy a birodalmi kifosztást elviselhetetlen szintre emelte, és a választók ennek csökkentését remélték a 2010-es választásokon megfogalmazott véleményüktől.

A kormány intézkedéseinek stratégiai iránya azt jelzi ugyan, hogy ezt a Fidesz is felismerte, de a mostani birodalmi megtorláshullám azt látszik igazolni, hogy a felismerésnek – az erre irányuló törekvései ellenére sem – nem tud érvényt szerezni. A birodalom ugyanis az elmúlt hónapok „tüzérségi előkészítése” után néhány újabb hónapon belül látványosan a tudomásunkra hozza majd, hogy a rendszer létminőségének meghatározása az ő kizárólagos joga. Vagyis, hogy a nyugatias demokrácia „szabadsága” azt jelenti, hogy az adott lokalitásnak „szabad” engedelmesen végrehajtania a globális birodalom döntéseit.

A huszonkettes csapdája tehát feltehetően még igen sokáig jellemzi majd a helyzetünket.