Az évtizedekkel korábban is harsogott szlogen: „Éljen május elseje, a munkások nemzetközi ünnepe!” csak a rendszerváltás után nyerte el igazi értelmét, miszerint internacionalista dimenziókba kell felemelkedni, ugyanis a magyar munkásoknak nincs mit ünnepelniük. Hacsak azt nem, hogy állítólagos vezetőik kiprivatizálták alóluk a munkahelyet, kezükből a szerszámot, szívükből, lelkükből az amúgy is halovány öntudatot. A majális forgatagában sokan szeretnének lazítani, a hagyományok szellemében, szerényen mulatni egy kicsit, de hamar rájönnek, nem engedhetik el kedvükre magukat, már nem biztos, hogy futja a második, harmadik sörre is, az olcsó kulisszák egyre hazugabbnak és idegenebbnek hatnak, s mindinkább nyilvánvalóvá válik számukra, azoknak, akik az ő nevükben, a munkásság érdekeinek szószólóiként jópofiznak az ünnepen, semmi közük hozzájuk.

Kik is képviselnék őket – hogy a klasszikusokat idézzük –, akik abból élnek, hogy bérbe adják a munkaerejüket? Azok, akik egyébként bérbe veszik? Akik minden helyzetben, büszkén és fennhangon a bérbevevők érdekeit védik? Netán az, a nevében munkás párt, amelyik szimpla törvénysértésekkel igyekszik magára irányítani a figyelmet, s ráadásul annak az ideológiának rátarti örököseként tetszeleg, amely a munkakörülmények, a béralku és a munkásidentitás minimális lehetőségeitől is megfosztotta őket? A Munkáspárt 2006 egész programja, ambíciója és szerepe kimerül abban, hogy tagsága, mind a két fő, ötágú vörös csillaggal a hajtókáján flangálhasson a ligetben. Ha a munkásosztály szellemi, anyagi felemelkedésének ez a feltétele, akkor – Batsányit parafrazálva – vigyázó szemünket vessük Phenjanra.

Pillanatnyilag kénytelenek vagyunk beérni ]]>a Bajnai és Mesterházy által elővezetett (baráti vagy bemutatkozó?) kézfogással]]>, úgyis, mint valami jövőbéli összedörgölődzés megpecsételésével. Ha a politikai toposzok a valóságnak megfelelő helyen lettek kijelölve, akkor a két, állítólag baloldali pártvezér lenne hivatott gondoskodni a magyar munkásemberek érdekvédelméről is. Sőt, elsősorban és mindenekelőtt a munkások java kéne, hogy lebegjen a szemük előtt, de az sem ártana, ha tennének is érte valamit. Ám a két (nagy, kis, nulla) formátumú politikus történelminek aligha titulálható négy, vérszegény pontban összefoglalt megállapodása arról tanúskodik, hogy a munkásosztály nem szerepelt a diskurzus tárgyai között.

Hiszen ha izgatná őket a munkások, egyáltalán a hazánkban élő emberek sorsa, akkor a reményeiket, az elképzeléseiket, a terveiket, s nem mellékesen a programjaikat próbálnák egyeztetni, azok közös alapjait igyekeznének megkeresni, s arra építve kívánnának együttműködni. De az állampolgárokat egyszerűen nem érinti az az állásfoglalás, miszerint az összes választókerületben csak egy közös jelöltet állítanak majd a Fidesz jelöltjével szemben, hiszen a választók tudatos döntéséhez nem a kit, inkább a mit állítanak a Fidesszel szemben kérdésre adható válasz szükségeltetnék.

Ám a két politikusnak esze ágában nincs programot hirdetni. A nem úgy csináljuk majd, mint a Fidesz, de nem is úgy, ahogy mi csináltuk korábban – még fogadkozásnak is gyatra. Magyarán: egy évvel a választások előtt a leghalványabb sejtelmük nincs arról, mihez kezdenek, ha véletlenül kormányra kerülnek. Hozzátéve, a most oly racionálisnak látszó jelöltállítás miatt is egymás torkának esnek majd néhány hónapon belül.

Holnap, a sörsátor alatt a munkások elgondolkodhatnak két korsó között, miféle kiválóságok képviselik az ő érdekeiket. A következő korsót aligha jókedvükben kérik.

Ugró Miklós - mno.hu