Az állásfoglalást – amelyet a szocialista, a liberális, a zöld és az egyesült baloldal nevű frakciók közös indítványára fogadtak el – a képviselők szavával élve „egy sor aggasztó esemény” váltotta ki. Ezek között említendő a kiskorúaknak a köztájékoztatás káros hatásaitól való védelméről szóló törvény elfogadása; az, hogy a hatóságok megkísérelték betiltani az egyenlőségmenetet és a meleg büszkeség felvonulást; valamint az is, hogy vezető politikusok gyújtó hangú, fenyegető hangvételű beszédeket tartottak, illetve gyűlöletbeszédet alkalmaztak.

E hírek hallatán az ember eltöpreng az európai integráció vezetői részéről sokszor elhangzó teátrális szólamról, miszerint az EU nem egyszerűen csak egy gazdasági liberalizálásra épülő szövetség, hanem egyúttal az „értékek Európájának” letéteményese is. Mielőtt ebbe a töprengésbe belekezdenénk, szeretném hangsúlyozni, hogy ez az írás nem a homoszexualitásról, illetve annak társadalmi megítéléséről és politikai kezeléséről szól, hanem arról a sajátos jelenséghalmazról, amelyben az EU – közvetlenül az Európai Parlament – markánsan állást foglal az értékek Európáját érintő fontos kérdésben. És ebből a szempontból nincs jelentősége annak, hogy mi ez a kérdés. Csak a tény érdekes, hogy van egy probléma, ami foglalkoztatja a nyilvánosságot, és amelynek megítélésében a közvélemény megosztott.

A kérdés kapcsán tehát két dologról kellene elgondolkodnunk. Az egyik, hogy vajon a társadalom számára valóban azok a kérdések az igazán fontosak-e, amelyekről a közbeszéd szól, és tényleg magától értetődő-e, hogy az adott kérdésben mi a „korrekt” (türelmes, emberséges stb.) állásfoglalás, és mi nem az. Nehéz ma már pontosan rekonstruálni, hogy a homoszexuálisok problémája miként vált a nyugati közbeszéd egyik döntő fontosságú toposzává. Két dolog biztosnak látszik. Az egyik, hogy néhány évtizede a kérdés még egyáltalán nem is létezett, a másik pedig, hogy egészen bizonyosan senki nem kérdezte meg a „köznek a véleményét” arról, hogy akar-e a kérdéssel foglalkozni. Akár tetszik, akár nem, ebben a kérdésben is pontosan érzékelhető annak a rejtett „tematizációs hatalomnak” a jelenléte és szerepe, amely eldönti, hogy mi fontos, és mi nem. Az a tény, hogy a közvélemény-kutatások szerint egy ideje az emberek már valóban fontosnak tartják ezt a kérdést, azért megtévesztő, mert ha egy kérdést „alapzajként” állandóan napirenden tartanak, akkor aligha meglepő, hogy egy idő után mindenkinek az lesz az érzése, hogy itt valami nagyon fontos kérdésről van szó. (Függetlenül attól, hogy őt foglalkoztatja-e vagy sem.)

Nem zárható tehát ki, hogy az ilyen kérdések napirenden tartása egyfelől arra szolgál, hogy elfoglalja a helyet más, esetleg sokkal fontosabb, de a globális véleményhatalom számára érdektelen vagy éppen kényes kérdéssel való foglalkozás elől. Másfelől pedig arra, hogy ezen keresztül is megmutatható legyen, mi a politikailag korrekt véleményalkotás helyes módja. Az elég egyértelműnek látszik, hogy a láthatatlan globális véleményhatalom azért véli döntő fontosságúnak a kérdés napirenden tartását, mert ezen keresztül teszi világossá, hogy miként illik megnyilatkoznia annak, aki nem akarja magára vonni a gyűlöletbeszéd vádját. Mindenekelőtt a másság feltétlen elfogadása az alapfeltétele annak, hogy valaki ne „vívja ki” az értelmező, majd az elhajlókat fegyelmező véleményhatalom haragját. Ezzel mindössze az a gond, hogy esély sem volt őszinte vitára: milyen másság az elfogadható és milyen másság nem.

A globális véleményhatalom, bár önmagát nyilván a „türelem” élő szobrának tekinti, számos dologgal módfelett türelmetlen, szóval a türelem szép erénye ritka tünemény. Hiszen a globális véleményhatalom európai uniós képviselői éppen most tettek tanúbizonyságot arról, hogy nem tűrik (türelmetlenek tehát!) azt a fajta másságot, ami abban nyilvánul (azaz csak nyilvánulna) meg, hogy nem annyira szeretné, ha például a kiskorúak számára is korlátlanul népszerűsíthető lenne a homoszexua-litás. Esetleg azért nem szeretné ezt, mert úgy véli, hogy az emberi élet továbbvitele mégiscsak a heteroszexuá-lis pároktól várható. (Ami, lássuk be, formállogikailag kétségbevonhatatlan megállapítás.) És ha ez így van, akkor, bár tudjuk, hogy szigorúan tilos kiejtenünk a „normális” szót (újabb ékes példája a türelemnek), de mégiscsak ez a norma, hiszen ha nem ez lenne, az emberfaj fizikai léte csakhamar véget érne.

Mindez arra hívja fel a figyelmet, hogy a türelem megtestesüléseként tételeződő, ám valójában (önmaga szerint) nem is létező globális véleményhatalom úgy szeretne láthatatlan, ellenőrizhetetlen diktatúrát gyakorolni, hogy azt a világ minden lokalitása a szabadság kiteljesedéseként fogadja el. Nincs semmi kétségünk afelől, hogy ez most Litvánia esetében is így lesz. Azt azonban nem árt tudni, hogy bár rövid távon a hatalmi akarat azt csinál, amit akar, ám a következményeket ő sem tudja elhárítani. És azok menetrendszerűen meg is fognak érkezni.