És ez még el is törpül a 2010-es, 1,6 milliárd forintos jövedelme mellett, hiszen miniszteri megbízatása érdekében időközben eladta a legjobban tejelő tehenét, a magán- és az állami szférában azóta is feltűnően népszerű Civil Biztonsági Zrt. nevű őrző-védő vállalkozását. Pintér Sándor tehát nem szegény ember, az egykori rendőrfőkapitány az ország egyik legmenőbb vállalkozójává és legbefolyásosabb emberévé küzdötte fel magát. Aligha kell tehát attól rettegnie, hogy a megélhetése valaha is veszélybe kerül.

A másik hír, hogy a Pintér Sándor által felügyelt Nemzeti Védelmi Szolgálat felderítette, majd a nyomozó ügyészség letartóztatta az ország egyik legrettegettebb alvilági figuráját (nem mi mondjuk, hanem a nyomozók), Vizoviczki Lászlót és az általa a gyanú szerint lefizetett csúcskopókat, köztük a Nemzeti Nyomozó Iroda Szervezett Bűnözés Elleni Főosztályának vezetőjét, Gulyás Imrét. Ha igaz, ami a gyanúsításban áll, akkor a hazai maffiahálózatok legfőbb üldözője maga is a maffiózók markából evett, azaz havi apanázst kapott a folyamatos árulásért és a rendőri védelemért. Pintér Sándor a nagy fogás alkalmából azt mondta: bonyolult, hosszadalmas feladat volt, hiszen olyan rendőri vezetőket kellett lefülelni, akik maguk is részt vettek a szervezett bűnözés elleni műveletekben. Majd tegnap határozott üzenetet küldött az ügy nyomozóit fenyegető alvilágnak.

A két hír szorosan összefügg. Aligha vették volna ugyanis a bátorságot a belügyminiszter-elődök, mondjuk Kónya Imre, Lamperth Mónika, vagy Petrétei József, hogy lecsapjanak a rendőrség csúcsaira befészkelődött szervezett bűnözőkre. Pintér Sándorra az előző és a mostani Orbán-kormányban is minden jel szerint azért van szükség, mert ő az a személy, aki tekintélye és vagyona révén szembe tud és mer szállni a legveszélyesebb alakokkal is. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a kinevezése körüli morális kérdéseket háttérbe szorította a pragmatikus érv: a kormány és a választók is rendet akarnak ebben az országban. Pintér Sándor pedig teszi a dolgát: az első kinevezése idején felszámolta a fővárost rettegésben tartó magyar–szlovák pokolgépes bandákat, háttérbe szorította az alvilág különféle kiskirályait, és bilincset tetetett a balliberális értelmiség egy része által agyonszeretett nehézfiú, Tasnádi Péter kezére.

A mostani ciklusra pedig „Vizo” jutott. Szó se róla, ehhez is bátorság kellett, hiszen mindenki tudta, kiféle-miféle „vállalkozóról” van szó. Bármelyik taxis reggelig kész mesélni a rémtörténeteket, a rendőrség mégsem tett semmit. Most már értjük, miért.

Azt is tudjuk, hogy miféle mélypontokra jutott a magyar rendőrség az elmúlt évtizedben. Nem véletlen ugyanis, hogy 2006 őszén egy olyan mélyre züllött alakulat állt Gyurcsány Ferenc és Szilvásy György rendelkezésére, amely a szakma minden becsületét és összes előírását felrúgva kész volt politikai utasításra a saját nemzete békés polgáraira támadni.

Már évekkel korábban nyílt titok volt: ha a fővárosi vendéglős nem akart baseballütős ukránokkal bajlódni, vagy annak a maffiának fizetni, amely még számlát is ad a védelmi pénzről (lásd például a jól ismert közel-keleti hátterű őrző-védőket), akkor besétált szépen a körzetileg illetékes rendőrségre, és letette az asztalra a nyílt titokként kezelt tarifa szerinti összeget. Majd a jardnak letejelt pénz fejében kapott a bejárathoz néhány pihenőnapos rendőrt. Tulajdonképpen nincs is abban semmi meglepő, hogy az a biznisz, ami alsó és középszinten zavartalanul működött, megjelent a rendőrség felső köreiben is. A lángossütő a körzeti megbízottnak, a művészkávézó a kerületi zsarucsinovnyiknak, a diszkós meg a parancsnok úrnak jattolt. „Vizo” pedig, kinek másnak…

A legalább ötven budapesti szórakozóhelyet irányító rettegett kiskirály most a gyűjtőfogház príma társaságát élvezheti. S miközben a máskor hihetetlenül nagyarcú újságíró kollégák egyike-másika is csak Stockholm-szindrómás marhaságokat képes összehordani róla, a belügyminiszter és csapata szemrebbenés nélkül teszi a dolgát.

Hiába, Pintér Sándor a mi terminátorunk…