Szimbolikus ítéletért kiáltanak, sarat dobálnak mindazokra, akik szerint az utolsó utáni pillanatban vagyunk ahhoz, hogy az ’56-os sortüzek elrendelésében is felelős akkori belügyminiszter fölött ]]>ítélet]]> szülessen. A baloldal megnyugodhat: az ítélet mindenképpen szimbolikus, hiszen az az ember, aki a tárgyaláson megjelent, egész 1956 utáni életét nyugalomban, jólétben és megelégedettségben élhette le, belügyminisztersége óta fél évszázad és nyolc év telt el, nem háborgatta őt senki. A megtorlás éveiben felkelők százai, fiatal, életerős, nagyszerű férfiak és nők rettentő, nyirkos cellákban várták halálos ítéletüket, ami nem késett. 335 embert végeztek ki a Kádár-rendszerben 1956-ért, történészek szerint ez a szám valószínűleg nagyobb volt.

Nem volt bűnük, csak az, hogy elegük volt egy szolgarendszerből, abból, amit a Biszku-félék működtettek, szovjet fegyverek által fedezve gyáva életüket, teljes biztonságban. Dokumentumok bizonyítják, hogy Biszku Béla kevesellte a kivégzéseket.

Lehet-e más, mint szimbolikus bármilyen ítélet ma, 2014-ben a Biszku-félék fölött? Ki sajnálta meg a 25 éves Tóth Ilonkát? A 18 éves Mansfeld Pétert? És derékba tört életükért mind a többieket? Van itt szimbólum más is. A lényegről kellene beszélni. Arról, hogy a rettegett belügyminiszter éppen 1957. március 1. és 1961. szeptember 13. között volt hivatalban. A legutolsó kivégzés 1961. augusztus 26-án történt, Nickelsburg László műszerésznek, a Baross téri csoport vezetőjének vették el az életét. Kivégzése után alig több mint két héttel Biszku már nem volt belügyminiszter. A mór megtette kötelességét. Erről a megtorlás idejére eső, Biszkura szabott, testhezálló feladatról kellene cikkezni, nem arról, hogy az öregembernek a bírósági tárgyaláson zsámolyra kellett tennie a lábát. Volt másik zsámoly is. A felakasztandók lába alatt. Ez is megér egy emlékfutamot. A nyakcsigolya széthúzódása öntudatvesztést, légzésbénulást okoz, ám a szív makacs, akkor még nem áll le. Ahhoz még kell egy negyedóra az örökkévalóságból. S mivel a halál beálltához a felfüggesztés nem elég, hozzá zuhanás is szükséges. Ehhez kell a zsámoly, amit kirúgnak a szerencsétlenek lába alól. Biszku belügyminiszter feltehetően egyetlen akasztott ember alól nem rúgta ki a zsámolyt. Ő csak az akasztással végződő letartóztatásokra vonatkozó javaslatokat terjesztette föl.

Biszkut a mai napig irgalmas nővérek gondozzák, akikről nem hírlik, hogy keresztény voltukat megtagadva kommunistavadász terroristanőkké vedlenének át. Amikor ]]>Képíró Sándor]]>t, akire nem lehetett rábizonyítani, hogy csendőr századosként az újvidéki razziában való részvételekor gyilkosságot követett volna el, első fokon fölmentették, a Simon Wiesenthal Központ Utolsó esély elnevezésű ]]>nácivadász]]> programjának működtetői mély csalódottságukat fejezték ki. Képíró ürügyén siettek megbélyegezni a magyar államot, gyalázni országunkat, kijelentették, az ítélet „legalább részben a magyarországi politikai légkörnek és a holokauszt helyi elkövetőinek elítélésére irányuló akarathiányának tulajdonítható”. Pedig azt a másik öregembert nem ketten támogatták, hanem hordágyon, infúzióra kötve tolták be a tárgyalóterembe, s a Dávid-csillagot viselő ifjú vehemensek hangoskodása miatt még a bíró is szót emelt. Képíró meg is halt nem sokkal az ítélethirdetés után. Ügyének tárgyalásán valaki bekiabált: „Biszku Bélát miért nem hoztátok ide?” A mai zokogók közül akkor senki egy könnycseppet sem törölt ki a szeme sarkából, nem kiáltott szimbolikus ítéletért, nem látott sehol sem aggastyánt. Képíró nem volt öregember, ő átkozott náci volt.

És Biszku Béla? Ő mi volt?

Repesve várjuk a Biszku-pártiak humánus véleményét. Mondjuk a többfunkciós zsámolyról.