- 0
Libsi felebarátaink úgy ünneplik korunk gazdasági és politikai berendezkedését, mint a haladás szükségszerű betetőzését, amely csupán némi apróbb korrekciókat igényel, legfőképpen a kisebbségek jogai terén természetesen, mert egyébként perfect.
„Minek elmenni szavazni, a kormányt úgy is megválasztják.”
Paranoid Android
Azt, amit mi káosznak és saját létalapját felzabáló molochnak látunk, ők olyan állapotnak látják, amelyet csak a hozzánk hasonló fasiszták (amin ők természetesen nácit értenek) léte zavar meg, akik már azt sem értették meg, hogy a kommunisták jót akartak és a Szovjetunió a világbéke egyedüli letéteményese. Ahogy most meg azt nem értjük, az USA és az EU a világbéke letéteményese, és hogy az iszlám bevándorlás jó és a kereszténység rossz.
Nem egy bonyolult dolog ez és mégis lehetetlennek látszik bevinni a mainstreambe, hogy az a megfordítható világleírás, miszerint mindig van jó és rossz. Teljesen téves és csak rossz van és másik rossz. Történelmileg: a NATO és a Varsói Szerződés egyszerre rossz, csak a NATO a bűntársainak nagyobb százalékát fizette meg jól. De ő is csak akkor, ha muszáj volt.
A liberális, demokratikus, kapitalista jogállam nem valamiféle jóakarat megnyilvánulása, hanem egy szerencsés történelmi konstelláció rövid életű és nem szándékolt következménye.
A liberális, demokratikus, kapitalista jogállam (a továbbiakban: libdemkapjó) elsődlegesen a két világháború által generált katonai alapú technikai fejlődés következménye. Hasonlóan erős okként nevezhető meg a fizikai XX. század eleji és a biológia századközepi forradalma, amelyek az életvilág olyan területeibe engedte be és később erőszakolta be a technológiát, ahová az korábban elképzelhetetlen volt. És a legnagyobb baj az, hogy most, ahogy a technológia minden zsarnokságnál mélyebbre ásta magát az életünkbe, még most sem tudjuk elképzelni, mit is művelhet velünk.
Nem a libdemkapjó jogállam csinálta azt a gazdagságot, amelyet az euroatlanti civilizáció néhány száz millió szerencsés tagja élvez (mi magyarok is), hanem a világ II. világháború utáni, a technológiai fejlődésen (értve ez alatt a pénzügytechnikai machinációk példátlan „fejlődését” is). És nem mellesleg a katonai erőn alapuló szisztematikus kifosztásprojekt, amely Dél-Amerika, Afrika erőforrásait a gyarmatosítás korábbi gyakorlatához hasonlóan, szinte ingyen adta a korszak első húsz évében kialakuló multinacionális vállalatok kezére.
A haszonélvezők köre és szervezeti szociológiája persze nagyon komplex, nagyot változik a korábbi gyarmatosítási gyakorlathoz képest, de a következménye drámai, máig ható és végül is mindent felülmúlóan embertelen.
A II. világháború után alig néhány évvel elképesztő sebességgel kezd el nőni az életszínvonal Észak-Amerikában és Nyugat-Európában, sőt, (némi késéssel) Magyarországon is, a Kádár-rendszer első felében. Nemcsak a háborús viszonyokhoz képest, hanem a korábbi békeévekhez képest is tömegesedik a jólét. Ennek oka a – hosszú távú következményekkel nem számoló – barbár mód, ahogy a technológia közvetlen anyagi termelésre használja a környezet szinte minden szegmensét. Nyugaton azért sokkal nagyobb ez a növekmény, mert a világ 50-60 %-át „használva” szinte ingyen jut erőforrásokhoz, míg Keleten a politikai rendszer kevésbé volt hatékony ebben a tekintetben és csak a legutóbbi időkben lépett a pénzügyi rendszere a nyugati útra.
A hihetetlen gazdagodás egyik fontos következménye, hogy először lehet tömegesen és jelentősen megadóztatni a gazdagokat úgy, hogy azok nem veszítik el gazdagságukat, sőt további gazdagodási képességüket sem.
A gazdagok ez esetben nem csak embereket, hanem a bármiféle vagyonok fölött rendelkezési jogot gyakorló szervezeteket is jelenti. Ez a bevétel hozza létre a jóléti államot, és az a szerencsés történelmi pillanat, amikor a háborúban megerősödött kormányok még erősebbek, mint a gazdasági szereplők, és a jóléti projekt fő haszonélvezője a középosztály (aki még emlékszik a háborús nélkülözésekre és a békeidők nyomorára is) még a kormány szövetségese, egységes erő, amely képes kordában tartani a technológiák gazdáit, a nagy korporációkat.
Az általános jólét szűk két évtizedében azonban a középosztály elpuhult, új, második generációja már adottnak tekinti a jólétet és az ehhez járuló szabadságnak hívott nihilizmust. A harmadik generáció gyermekei lassan már elhiszik azt, hogy az iPhone 8 birtoklása nem pusztán létfeltétel, hanem alapvető emberi jog is. Egyik sem.
A kormány szövetségeséből a kormány ellenfelévé válik a középosztály, miközben megszűnik egységes érdekérvényesítő erő lenni, sok-sok marginalizálódó csoportocskára esik, amely csak közvetlen anyagi részérdekek kikényszerítésére mobilizálható.
A gazdagok mindeközben elfoglalják az államot, olyan gazdasági és politikai környezetet alakítanak ki, amelyben a jóléti állam terheinek viselése, az adófizetés kötelezettsége észrevétlenül átcsúszik a a középosztályra. Miután a libdemkapjó a szegénységet természetesen nem számolta fel, sőt növelte, tartósította. Mi több, a szegényeket jogokkal és ingyen szolgáltatásokkal árasztotta el, elvette képességüket és vágyukat a kitörésre, így a szegények a gazdagok eszközévé váltak a hatalmuk bebiztosítására.
A nyugati szegénység ugyanis jólét lenne a világ bármelyik másik pontján és ezek a szegények ugyanolyan tunyák már, mint a középosztály.
A felmerült kétségekre válaszul pedig a kormányok és a gazdagok a középosztályra mutogatnak, mint túlfogyasztó társadalmi csoportra, amely nem hajlandó megfinanszírozni a szegények felzárkóztatását.
Szociológiailag a gazdag és középosztálybéli közt a következő definícióval tehetünk különbséget: középosztály-béli az, akinek a megszokott életszínvonalának fenntartásához a rendszeres megszokott havi jövedelmére szüksége van. Gazdagnak akkor nevezhető valaki, ha megszokott (és mint korábban is, vágyaival nagyjából egyező) életvitelének fenntartásához a rendszeres fizetésért történő munkavégzés nem szükséges. Ebben a definíciós környezetben pedig a szegény az, aki nagyon nem a számára még elfogadható szinten él és folyamatosan a további lecsúszás veszélye fenyegeti.
A középosztály-béli és a szegény definícióját ki kell egészítenünk egy kulturális elemmel is. A szegény és a középosztály-béli közötti átmeneti csoport egy értékválasztás alapján jelölhető ki. Aki feladja, az lesz vagy marad szegény; míg aki nem adja fel, annak van esélye visszakerülni a középosztályba.
Ráadásul itt a szegény nem anyagi elsősorban, hanem életmód-jellegű. A szegénység a fogyasztás struktúrájából is következik, nem csak a mennyiségéből és a minőségéből. A szegények is fogyasztanak presztizsjavakat, a szegények nem vesznek igénybe olyan ingyenes társadalmi szolgáltatásokat, amelyeket a gazdagok igen.
És a libdemkapjó az elmúlt ötven évben érdemben nem volt képes szabad szemmel észlelhetően csökkenti a szegény-módon élők arányát az észak-atlanti térségben (néhány nagyon szerencsés államot kivéve). Az USA-ban 50-80 millió olyan ember él, aki életének legnagyobb részében részesült a helyi és szövetségi jóléti programokban és mégis változatlan a helyzete és életvitele és, tegyük hozzá, a lehetőségei is változatlanok.
Miközben a társadalom az úgynevezett szegényekre hihetetlen összegeket költött, továbbá maguk a szegények is meglepően nagy források (nemcsak pénz) fölött exponálnak (Európában). Az európai szegénység és az afrikai, dél-amerikai, ázsiai szegénység nem vethető össze, mert ott a valódi szegénység mellett az egyéb közjavakhoz való hozzájutás is rendkívül korlátos (egészségügyi ellátás, oktatás, információ).
A libdemkapjó ezt a kudarcot próbálja meg a fasiszták, nácik, konzervatívok, nem eléggé liberálisok, rasszisták, elitisták nyakába varrni. Pedig a libdekapjó jóléti rendszere a hangoztatott elveik szerint működik a hatvanas évek óta, alig lehetett a jóléti költségvetésen faragni valamit az elmúlt évtizedekben.
De nemcsak a jóléttel, hanem a kapitalizmussal is van egy kis baj. Miféle szabadverseny az, amelyet támogatási rendszerek, jogi útvesztők tömege fon át? Miféle demokrácia az, ahol az elit jelöli ki egy szűk körből a vezetőnek választhatókat? Miféle liberalizmus az, amely már most jobban korlátozza a szólásszabadságot, mint a konszolidált diktatúrák?
A politikai rendszerek legitimációját általában az szabja meg, mennyire képesek megkérdőjelezhetetlenségük hitét fenntartani a társadalom többségében.
A libdemkapjó ebben több okból is meglepően jól teljesít. Abban múlja felül diktatúra elődeit, hogy míg ott az állandóság (az eszme, a vezér, stb.) volt az a fundamentum, amely értelmetlenné tette a keretből történő kitekintést, addig itt a rendszer jellegéből következően kétségbevonhatatlan a kormány leválthatósága és az is, hogy mindez a nép akaratán múlik. Ezt a látszatot mostanáig, de csak mostanáig, tökéletesen fenntartották.
A libdemkapjó vezetői, a formális hatalommal elvileg rendelkező politikai és gazdasági elit azt hiszi, hogy érti és ellenőrzi a folyamatokat. Tényleg azt gondolja, hogy a libdemkapjó maga a társadalom. Azt hiszi, a libdemkapjó van előbb és abból következnek az emberi viselkedések. Pedig pont fordítva van. A libdemkapjó a hagyományos emberi társadalmak kötőanyagain élősködik, a családon, a lokális közösségeken, azokon az evidenciákon, amik működtetik, és melyeket nem képes és nem is akar megújítani, újratermelni.
A libdemkapjót mindenki a jólét (a jólét ígérete) miatt támogatja, minden más csak illúzió. Akiket a libdemkapjó idiótái most behívnak Európába, csak a jólétet támogatják. Ezt nem észrevenni nemcsak a hülyeség csalhatatlan jele és az öngyilkosság egy különösen lassú és fájdalmas módja, hanem a totális önfeladás maga.
Tisztelt olvasók! Legyenek olyan kedvesek és támogassák "lájkukkal" a Flag Polgári Magazin facebook oldalát, a következő címen: https://www.facebook.com/flagmagazin
- Minden "lájk számít, segíti a magazin működését!
Köszönettel és barátsággal!
