Hogy költőnk miért tette ezt, arról csak töredékes információk állnak rendelkezésünkre. Ő maga így vall erről: „A magyar kultúra napjára készült a kép, és megjelenésekor kavart egy kis vitát – miszerint viccet csinálunk a Himnusz költőjéből, és az egész stáb, de legfőképpen a modell nyilvánvalóan beteg ember. Holott mi csak egy megidézést szerettünk volna, egyfajta tisztelgést, másrészről még kifejezni azt, hogy gyakorlatilag teljesen mindegy, hogy egy szerző férfi vagy nő – a műve lesz érvényes vagy érvénytelen. Persze a felháborodás hamar lecsengett, végül is csak egy játékról volt szó.”

Úgy tűnik, túlságosan hamar lecsenghetett, máskülönben értelmezhetetlen, miért kellett a képet ismét elővenni. Még akkor is, ha közben „a coming out világnapjára időzítették” Nyáry Krisztián, Demszky Gábor egykori kommunikációs igazgatója „kutatásainak” eredményét, miszerint Kölcsey férfiak iránt táplált volna szerelmet. Ezt különösen Kölcsey Szemere Pálhoz írott, túlfűtött hangulatú szövegeiből szűrte le Nyáry. De még ez sem okozott a „játék” kiagyalói által megkívánt méretű botrányt, elkezdték hát a szokott módon osztódással szaporítani a témát a baráti felületeken.

Nem szívesen hagyom magam meghekkelni volt SZDSZ-es megmondóemberek által, de társadalmi veszélyessége miatt kénytelen vagyok néhány kérdést felvetni a fenti módon összeálló médiainstallációval kapcsolatban. Bemelegítésül érdemes talán elmorfondírozni azon, milyen szerencsés csillagzat alatt született az, akinek van ideje ilyen bugyuta játékokat űzni. Szinte saját bőrömön éreztem Karafiáth Orsolya kínjait, amikor átváltozásáról mesélt: „Óriási munka volt, a maszkmester több mint fél napig formált. A szememet bőrszerű anyaggal ragasztottuk le, de a költő „frizurája” volt az igazi feladat: még két hétig sajgott a bőröm a ragasztástól, miután leszedtük. (A tincseket a sajátomból hagytuk rá.)  A körömlakk – ami most, utólag nézve akár fricska is lehetne, véletlenül maradt rajtam.”

Mielőtt azonban elmorzsolnánk egy könnycseppet bőrszerű anyaggal le nem ragasztott szemünk sarkában, tegyük fel azt a kézenfekvő kérdést, hogy mi a nyavalya előtt tisztelgett ön ezzel az utószilveszteri megasminkkel, drága Orsolya? Ha valaki napi huszonnégy órában egyszerre olvasná a Magyar Narancsot az ÉS-sel, akkor sem jutna közelébe annak a tudatállapotnak, amely tiszteletet tételez bármi iránt ebben a perverz játszadozásban.

Sokkal érdekesebb az a kijelentés, ami a szerző nemének és a mű érvényességének összefüggéseire vonatkozik. Soha nem értettem, miért erőlteti a balliberális értelmiség azt a nyilvánvaló ostobaságot, miszerint mindenféle szempontból mindegy, hogy valaki férfi-e vagy nő. Egyáltalán nem mindegy ugyanis. Isten előtt természetesen egyenlők vagyunk, a jog előtt is leginkább, bár szerintem itt már különleges védelem illetné az anyákat. Mert bár nekem is vannak nőiesnek nevezhető vonásaim, vagy édesanyámnak férfiasak, hiszen bárki azonosítani tud egymásról bennünket, annyira hasonlítunk, de van egy óriási különbség: én nem tudok szülni, és nem is akarok megtanulni! Ha pedig egy férfi vélt vagy valós igazságérzete által vezérelve pofán csap egy másik férfit, még a testnevelésből felmentett girhes bloggerek is kisebb vehemenciával érvelnek az erőszak ellen, mintha egy nő az áldozat. Nincs értelme tehát egyenlőséget hazudni oda, ahol nincs, és nincs is szükség rá.

A másik kérdés, hogy felmerült-e valaha Kölcsey nemi identitásának jelentősége például a Himnusz szövegének érvényességével kapcsolatban. Egyáltalán, ki az a pihent agyú, akiben kétely fogalmazódik meg ezzel kapcsolatban? Karafiáthnak látszólag igaza van, semmi köze a két dolognak egymáshoz. Ez viszont igaz abban a formában is, hogy akár tetszik valakinek a szöveg, akár nem, ez alapján nem vonhatná kétségbe Kölcsey férfi mivoltát. És itt jön képbe Nyáry Krisztián Karafiáthnál is sunyibb, gonoszabb, a néhai SZDSZ szellemiségét idéző játszadozása.

Előre is elnézést kérek, amiért a következő mondatokban az ő leegyszerűsítő, lekerekítő technikájával ábrázolom az egyébként rendkívül bonyolult, sokrétű összefüggést Kölcsey lebuzizása, Karafiáth átváltozása és az Európai Egyesült Államok eszméjének erőszakos terjesztése között. Az én igaz mesém úgy adja közre a Nyáry Krisztián művének olvasása közben bennem megfogalmazódó gondolatot, hogy a szerző bizony felmutatja bal kezének középső ujját a nemzeti, konzervatív publikum előtt, és azt kiáltja arcán kaján vigyorral: „Bizony, múltba bámuló, bőgatyás, árvalányhajas, kolbászt pálinkával leöblítő orbánbirkák, a ti avítt, búskomor, lehangoló, klerikális, giccses nemzeti imádságotok szerzője buzi volt! Erre varrjatok gombot, homofób protonácikáim!”

Kölcsey Orsolya (Vagy Karafiáth Ferenc) is erre a ritmusra riszálja álszent testkölteményét: „Na és, mindegy az, nem kell ahhoz férfinak lenni, hogy valaki szart írjon! Nő is tud olyat.”

A kakofón hangzavar célja egyetlen, ám összetett üzenet bevésése az erre fogékonyak agyába: nincsenek értékek, minden viszonylagos. Semmi sem szent, minden kigúnyolható, minden emlékmű ledönthető. Nincs tekintély, bármi és bárki bármikor kétségbe vonható.

S ha mindez így van, akkor értelmezhetetlen a hit, a család, a nemzet, a tradíció, vagyis minden, ami a szerintük nacionalista jobboldal számára fontos. Ez az új, a nemzetek nélküli Európa narratívájának alapja, ami iránt a magyar társadalom a mellékelt ábra alapján meglehetősen nagy érdektelenséget mutat. Egyelőre. Mert ne legyenek kétségeink, ezzel a történet nem véget ért, csak magasabb fokozatra kapcsolt. Már látom, amint Heller Ágnes Konrád Györgynek maszkírozva Lukács György filozófiájának feminin jellege mellett érvel. Verítéktől iszamosan ébredek. Ideje van a védekezésnek.

Gajdics Ottó - mno.hu