Előre bejelentem, a cseheket illetően nem fogok tényleges eredetet feltételezni sem. Ám jellemük, karakterük alapján annyi bizonyos, hogy őseik valami orbitális mulasztást követtek el. Könnyű haszon reménye, vagy egyszerű mulatozás súlyos kötelességszegést eredményezett. Máskülönben nem lenne lehetséges, hogy eleink az ő nemzeti nevüket: bohém, közszóvá tegyék, éppen ebben az értelemben. Hogy nem alaptalanul, bizonyítja néhány, aligha bizonyításra szoruló tény. A cseh kultúra, azon túl, hogy kétségtelenül sajátos és egyáltalán nem kellemetlen zamattal bír, nélkülöz minden valódi szellemi mélységet. Csak soroljuk a klasszikus zene közismert nagyjait. Ha rangsort kellene állítani –nemszeretem munka- akkor néhány németet szokás előre tenni, megjegyezve, hogy azért Liszt, Rimszkij-Korszakov, stb. nehezen sorolható hátrább. Ám Smetana pl. szóba sem kerülhet ebben az összehasonlításban. Modernebb műfajokat tekintve, kiváló filmeseik vannak, amíg igazán bohém mozit kell csinálni. Tűz van, babám, meg az a fenékpecsételős, ám ha az igazán nagyokkal (Fellini,Tarr Béla) vetjük össze a cseh filmet, megint csak csehül állnak. Legsajátabb, leginkább elterjedt szellemi alkotásuk pedig na mi? Hát persze, a mikulás! Kevesen tudják, de az úgy lett, hogy a nagy gazdasági világválság idején egy cseh csokigyár hatalmas készleteitől úgy szabadult meg, hogy kertitörpe-öntőmintákat vettek, megöntötték a sok tonna anyagot, becsomagolták a legolcsóbb, akkor éppen piros papírba, és amikor elkészültek vele, kinézték a legközelebbi névnapot: szent Miklós, ez kell a népnek! Ezért mondjuk csehül a nevét, így lett a fél világon Mikulás a szentéletű püspökből.

A cseh nemzeti érzület nem tudom, mi, de a komolyság hiánya kultúrájuk minden elemén látható.

Pogány István

Szerző a Flag Polgári Műhely tagja