Mit kezdenénk mi mostan Ővele?

Először is: el mernénk-e hinni, hogy itt van? Dehogy mernénk. Már hinni sem merünk. Egyáltalán, semmit sem. S a mély, rendíthetetlen hit, hogy Ő itt van újra, hogy eljött közénk, földig rombolná egzisztenciák millióit.

Emberinek mondott életek milliói lennének oda, vesznének el örökre a hit óceánjában – ezért nem hinnénk el, hogy Ő itt van. A végóráit élő és önnön ürességét ünneplő Európa rémült iszonyattal fordulna el Tőle.

Rámutatna Európa ujjal, közelről, belemutatna egészen az arcába, és azt rikoltaná, hogy csalás! Szemfényvesztés! Reakció! A szekularizáció tagadása, s mint ilyen, életveszélyes! Senki sem választotta, nem legitim – ezt sikoltozná a beteg Európa, és petíciókat írna, és aláírásokat gyűjtene Őellene.

Egyenlőséget! Egyenlőséget! – ordítaná a beteg Európa, s a kevés maradék európai földre borulna és szégyellené magát. A kevés maradék európai felidézné Ortegát, de félve és iszonyodva:

„Másfél évszázada élünk a különbözőség nélküli, zűrzavaros, formát nélkülöző egységben, amely híjával van az anatómiai szerkezetnek és elkötelező hagyományoknak – nos, ez nem tarthat tovább. Korszakunk életének minden indulata és mozdulata mögött döntő és felháborító igazságtalanság rejlik: a minden ember egyenlőségének hamis feltételezése. Az emberek között megtett minden lépésünk oly kézzelfoghatóan bizonyítja ennek ellenkezőjét, hogy minden lépésünk egyúttal fájdalmas megrázkódtatást is jelent.”

Ó, hát persze. S ez mindig így volt, csak eddig nem volt tilos beszélni róla. Most tilos. És most a „minden ember egyenlő” jegyében átkoznánk ki Őt. Ha eljőne közénk.

„Nagypénteken mit fogsz tenni?
Szent Fiam, mit fogsz mívelni?
Akkor anyám egy keresztre
Föl leszek én majd szögezve.”

Igen. Olyan nagyon ragaszkodnánk a „minden ember egyenlő” dogmájához, hogy megfeszítenénk. Újra és újra, akárhányszor is. Szinte hátborzongató, sőt, egyenesen hihetetlen a gondolat, hogy megtennénk újra, kétezer év távolából. Kétezer év távolából, kétezer év tapasztalatával és szenvedéstörténetével a hátunk mögött.

És megtennénk. És csupa-csupa ideológia állna a tett mögött. És semmi hit. Gondosan ügyeltünk rá, hogy ideológia legyen minden hitből, mert úgy már semmi értelme, és úgy már nem veszélyes.

És most már csak egyvalamiben volna szabad hinni: a hitetlenségben. Ezért öltük meg a mítoszt, a tradíciót, a nemzetet, a családot, a transzcendenst. Ezért száműztünk mindenből minden emberit.

„Még ha tiszta művészet lehetetlen lenne is, kétségtelenül létezik egy, a művészet megtisztítására irányuló tendencia. Ez az irányzat a romantikus és naturalista alkotásokban túlsúlyra jutott, túlontúl emberi elemek egyre erősödő kiirtásához vezet.”

Ezt is Ortega üzente minekünk, majd száz évvel ezelőtt.

Azóta végképp kiirtottuk az emberit. Művészetből, kultúrából, oktatásból, múltból és jövőből. Emberből. Eltűnt az emberi, s maradt az egyenlőség hamis mítosza. Az utolsó mítosz. S maradt sok-sok fecsegő, lealjasító, elviselhetetlen pótcselekvés. Ezért feszítenénk meg újra és újra. S már nem is kiáltanánk Barabást. Jézust kiáltanánk, a végképp ostobák, végképp hitetlenek, végképp egyenlők, végképp modernek, végképp menthetetlenek büszkeségével.

S aki mégis Barabást suttogna, azt kiátkozná az uralkodó kánon. Az is könnyen ott találná magát a keresztfán.

„Nagyszombaton mit fogsz tenni?
Szent Fiam, mit fogsz mívelni?
Akkor anyám föltámadok,
Dicsőségben uralkodok.”

S csak ez, csak ez az egy, amivel nem tudnak mit kezdeni. Ugyanis az ő feltámadásuk csak annyi, hogy szembeszállnak a korral, a múló idővel és a mulandósággal, úgy tesznek, mintha halhatatlanok lennének, és kirúzsozzák a műfogsorukat. De az igazi feltámadás ott lebeg a bohócarcuk felett.

Mert el fog jönni közénk. És fel fog támadni, újra és újra.

Krisztus feltámadott! Halleluja!

Bayer Zsolt - magyarhirlap.hu