Az irodalmárokat makacsul foglalkoztató kérdésre, miszerint elég-e vajon csak a műveket ismerni, vagy mégsem árt az alkotók életrajzában is alaposan alámerülni, a közönség ad csattanós választ, mikor egymást letaposva vásárolja a híres írók és költők viselt ügyeit taglaló ilyen-olyan színvonalú munkákat. A tavalyi év vége egyik magyar ]]>sikerkönyve]]> is ebbe a kategóriába sorolható.

A fordítóként dolgozó, és a magyar irodalom külföldi népszerűsítésén fáradozó, majd Anyakép, amerikai kerettel című regényével közel nyolcvanévesen berobbanó Vajda Miklós portrékötete – amelyet tavaly év végi ]]>összeállításunkban]]> mi is a legfontosabb 2012-es megjelenések közé soroltunk –, azonban nem a kulcslyukon át betekintős intimpistáskodás izgalmát kínálja. Annál jóval többet és érdekesebbet.

Ez a kötet többet kínál, mint a szokásos, kulcslyukon
át leselkedő intimpistáskodás

Vegyük csak az elsőre kissé talányos címet: Éj volt, egy síró magyar költővel az ágyon. A meglehetősen lírai csengésű sor valójában a legpontosabb helyzetjelentés: Vajda egy különös éjjelen, Angliában, egy elég egzaltáltra sikeredett felolvasóút során a huszadik század egyik legnagyobb magyar költőjét, az ágyban összekuporodva zokogó Pilinszky Jánost vigasztalta, mégpedig annak kérésére úgy, hogy a poéta fejét simogatta. Mielőtt felszisszenne az olvasó, hogy akkor ez mi, ha nem intimpistáskodás, érdemes végiggondolni, milyen mélységeket kell megélnie annak a felnőtt férfiembernek, aki annyira védtelenné és kiszolgáltatottá tud válni, hogy ilyet kérjen egy nem is annyira közeli ismerősétől. És milyen beleérző képességgel kell rendelkeznie annak, aki ennek a kérésnek – még ha nem is tartja magától értetődőnek a helyzetet – képes eleget tenni. Egy ilyen epizód Vajdánál sohasem áll önmagában, az emberi vonásokból és cselekedetekből az adott alkotó életművére vonatkozó tanulságot von le:

„Ez a felejthetetlenül bizarr és megrendítő pillanat hirtelen új fényt vetett a Pilinszky-versekre is. Hasonlíthatatlan erejük ugyanebből a sérülékenységből, a teljes, kitárt gyöngeségből származik.

Vajda majd mindegyik írása egy-egy tényből, egy érdekes vagy fájdalmas apropóból kiindulva képes nemcsak az adott alkotó barát mély és érzékeny portréjává lényegülni, de nagyon sokat elmond a huszadik századi magyar történelem rettenetes évtizedeiről is, anélkül, hogy a szerző szájbarágósan próbálna rámutatni összefüggésekre, vagy hosszasan időzne az adott rendszer(ek) tételes kritikájával.

Ott van például a költő Vas István portréja (Vasnyakkendő). Ez egy sokat sejtető, már-már Örkényt idéző, ugyanakkor szinte minden lényeges életrajzi adatot leszámlázó felütéssel indul („Valamikor a hatvanas évek közepe táján, egy verőfényes júniusi napon V. I. budapesti lakos, költő, műfordító, polgári foglalkozása szerint kiadói szerkesztő, nős, gyermektelen, ötvenvalahány esztendős, pártonkívüli egyén, egyetlen mozdulattal csaknem forradalmasította a férfidivatot”), és kiderül, ez az egyetlen mozdulat, vagyis  a rosszul megkötött, majd dühből félig megkötve hagyott nyakkendőhöz vezető dacos lemondás milyen többletjelentéssel bírhat. Vajda szellemesen elemzi végig a magyar irodalom és a nyakkendőviselés módjainak szövevényes viszonyát, miközben Vas István jelleme és világképe is szépen feltárul előttünk.

Pilinszky, a vigaszra vágyó költő

Vannak a könyvben ennél jóval kevésbé „vidám” írások is. Ferenczy Béni alakját, a korszakos szobrászt Vajda a bénulás után következő küzdelmein keresztül mutatja be. Latinovits Zoltánt, az egykori osztálytársat, akit Vajda idősebb „barátnéja”, Bajor Gizi fedez fel (róla is található portré a könyvben), a be nem váltott remények és az el nem ért nemzetközi sikerek távlatában idézi meg. A költő Orbán Ottóról a közös emlékek felidézésén túl a betegség és a halál nézőpontját választva formál plasztikus portrét. Vajda minden írása egyszerre szenvedélyes és pontos, helyenként költőien emelkedett, mégis végig nagyon tárgyilagos és közérthető.

Szerencsére finom humorát is viszonylag gyakran csillogtatja meg, a kötetet záró írás például (Londoni horror) kegyetlenül vicces írás egy megalázó helyzetről. Hősünk Angliában vendégségbe hivatalos, de egy kiadós ebéd meg némi sörök hatására az odavezető út a vizelési kényszerrel folytatott epikus méretű küzdelemmé válik, aminek drámai és egyben komikus végkifejlete a diplomata vendéglátó perzsaszőnyegének alapos eláztatása a megrökönyödött illusztris vendégsereg szeme láttára. Vajda lefegyverző öniróniával meséli el a kínos sztorit, melyben ott bujkál a keletről jött értelmiségi örökös kisebbrendűségi komplexusa és bizonyítási vágya éppúgy („Azért egy kelet-közép-európainak is van önérzete, és volt gyerekszobája, még ha lebombázták is”), mint a vendéglátó ország szokásainak derűs leírása és elemzése.

Latinovits Zoltánt Vajda idősebb „barátnéja”, Bajor Gizi fedezte fel

A már említetteken kívül Vajda emléket állít Domokos Mátyásnak (akivel együtt szerepelnek Csernus Tibor ]]>A három lektor]]> című korszakos festményén), Fekete Tamás szobrásznak, megismerteti velünk a magyar irodalom skót nagykövetét, a fordító Edwin Morgant. A kötet egyik kiemelkedő írása az a mélyen empatikus, mégis kegyetlenül kritikus portré, amit Vajda a zseninek induló, majd a Kádár-korszak „celebírójává” és ügyeletes bohémjává lezüllő, szenvedélybeteg Abody Béláról fest. Hálószobatitkokat nem, de a huszadik századi művészlét és értelmiségi sors kínokkal kikövezett útjairól remekbe szabott leírásokat kap az, aki Vajda Miklós kötetébe belelapoz.

(Vajda Miklós: Éj volt, egy síró magyar költővel az ágyon. Magvető, 2012. 288 oldal)

mno.hu - Szathmáry István Pál