- 0
A magyar rendezésű világversenyt egész térségünk magáénak érezhette volna.
A woke-progressziónak mondott, háttérből irányított, tervszerű agymosás nem más, mint a liberalizmus egyre burjánzóbb vadhajtása, mely megörökölte a felvilágosodás korabeli egyházellenességet, a második világháború után egyre riasztóbb mértéket öltő, az egészséges nemzeti gondolkodást nacionalizmusnak, rosszabb esetben nácizmusnak beállító nemzetellenességet. Mindezeket pedig megkoronázta a nemi önazonosság elleni offenzívával és a fehér ember, a fehér kultúra célkeresztbe állításával. Az egyházellenesség érdekes módon szelektív, sokkal inkább beazonosítható a keresztény egyházak – s különösképpen a katolicizmus – vonatkozásában, mint például az iszlámmal szemben, miközben utóbbi sokkal több ponton ütközik a woke-ideológiával, mint a modern katolicizmus. Ott vagyunk lényegében Niedermüller Péter DK-s polgármester mellbeverően őszinte mondatánál: a keresztény, heteroszexuális, fehér emberek „rémisztő képződmények”, e közösségeket meg kell szüntetni, különösen akkor, ha nemzeti alapon állnak.
A woke-manipulátorok kezében ott van a közösségi és a hagyományos média, beleértve a Wikipédiát, amelyet böngészve láthatjuk, hogy pozitív kategóriának állítják be a fekete büszkeséget vagy a különböző szexuális devianciák mentén szerveződő közösségek büszkeségét, különösképpen a homoszexuálisokét, de kirekesztőnek, szélsőségesnek tartják a fehér büszkeséget s persze a nemzeti büszkeséget is úgy általában.
Márpedig a nemzeti büszkeség természetes velejárója a nemzeti önazonosságnak. Táptalaja igen sokrétű, legfontosabb összetevője a közös történelem, a közös kultúra, a közös nyelv, de igen fontos részét képezi az egyetemes emberi tudásanyaghoz való közös hozzájárulás, továbbá a művészeti és a sportteljesítmények.
A történelmi Magyarország és a magyar nemzet több mint száz évvel ezelőtti szétszaggattatása azt is előidézhette volna, hogy mára a Kárpát-medencei magyarság elveszti egységességét, hogy a külön országokban élő közösségek „szétfejlődnek”, hogy megszűnik a magyar szállásterületen a magyar sorsközösség. Ehhez képest – Sajó Sándor remekbe szabott megfogalmazásával élve –
ma is milliók érzik azt, hogy „magyarnak lenni büszke gyönyörűség”, attól függetlenül, hogy a Muravidéken, a Drávaszögben, Bácskában, Bánságban, Erdélyben, a Partiumban, Kárpátalján, a Felvidéken, az Őrvidéken vagy Belső-Magyarországon élnek. S e csodás érzés katarzisa járja át lelküket, amikor sportesemények alkalmával felhangzik a magyar Himnusz.
Egy magyar olimpiai érem erőt, hitet, reményt és büszkeséget nyújt minden magyarnak a Kárpát-medencében s szerte a világon. És jó látni, hogy rendszeresen magasan kiemelkedik a magyar olimpiai teljesítmény mind Kárpát-medencei, mind kelet-közép-európai összehasonlításban, de a világranglistán elfoglalt helyünk is igen előkelő. Erdélyi magyarként pedig, mi tagadás, felettébb simogató érzés a román sajtóban olvasni azt, hogy „Magyarország letarolta Romániát”.
Mert bizony az idei rendezvényt is csodás eredménnyel zártuk, s ennek örülhetünk még akkor is, ha a woke-idiotizmus már az olimpiát is megfertőzte, s ha a „női” bokszvilágbajnok egy olyan versenyző lett, akit a Nemzetközi Ökölvívó-szövetség a kromoszómavizsgálat után kizárt a női mezőnyből. Nem részletezem a sajtó által méltán felkapott ügyet, mellyel rengetegen foglalkoztak, köztük Kovács „Kokó” István, aki a lehető legvilágosabban foglalta össze a tényeket, megállapítva, hogy a győztes voltaképpen csaló. Ugyanakkor
elképesztő az, hogy minderre az ellenzék egyes képviselői és médiája miképpen reagált. A legmegdöbbentőbb talán Gyöngyösi Márton Jobbik-elnök megnyilvánulása volt, aki azt hiányolta, hogy Fürjes Balázs nem vette védelmébe az algériai versenyzőt. Miközben itt a józan ész, az igazságosság, a lovagiasság, az önbecsülés és a méltóság meg persze a kérlelhetetlen tudományos valóság állt szemben a NOB képviselőinek a női útlevélre alapozó politikai propagandaszövegével.
Nehéz szétszálazni, hogy az ilyen észbontó ellenzéki reakciók sorának motivációs hátterében mennyi a direkt utasítás, mennyi a gazdának való megfelelési igyekezet és mennyi az őszinte azonosulás az abnormalitással. A magyarországi baloldal, amelynek 2016 óta szerves része a Jobbik is, meg sem kísérli, hogy a választók preferenciái szerint politizáljon – abban bíznak talán, hogy miként nemcsak az Egyesült Államok, de például az etnikailag homogén, katolikus Lengyelország lakosságának a felét is sikerült az emberi természet, az örök érvényű emberi értékek ellen hangolni, s belevinni az emberi kultúrtörténet megsötétebb szellemi zsákutcájába, úgy szükségképpen ez történik majd Magyarországon is.
Nem újkeletű sem a logikátlanság, sem a saját elveknek való ellentmondás az ellenzéki oldalon, sem pedig az általános emberi értékekkel való szembemenetelés. A történelemben különböző eseményeknek, jelenségeknek, sorsfordító döntéseknek gyakran lehetséges többféle magyarázata, többféle olvasata. Vannak azonban egyértelmű kérdések is. A kollektív bűnösség elvének igazságtalansága és elítélendő volta egy ilyen alapköve a modern konzervativizmus és a klasszikus liberalizmus demokráciafelfogásának. Ellentétben a baloldali ideológiákkal és a nácizmussal.
A Benes-dekrétumokat vitathatatlanul a kollektív bűnösség elve mentén fogalmazták meg és alkalmazták, ezek alapján fosztottak meg tízezreket a legalapvetőbb jogaiktól és vagyonuktól. Ezek a dekrétumok ma is érvényben vannak, amit akkor is le kell szögezni, ha Szlovákia a jelenlegi felfordult világban nagyon fontos taktikai szövetségesünk.
A 2002-es választás véghajrájának idején Orbán Viktor kérdésre válaszolva egy sajtótájékoztatón leszögezte, hogy a Benes-dekrétumok alapja a kollektív bűnösség, aminek nincs helye a XXI. században, s ami összeegyeztethetetlen az európai egységesülés eszméjével. Csupa evidencia, nagyon finoman megfogalmazva. Az SZDSZ, mely első számú harcosa kellett volna legyen a Benes-dekrétumok elleni küzdelemnek, még ezért is képes volt megtámadni az akkor még hivatalban levő kormányfőt. Bejött a klasszikus SZDSZ-képlet: minden sérelem fontos, kivéve a magyarokat ért sérelmeket.
A mai ballib ellenzék ugyanezen az eszmei nyomvonalon halad, a különbség az egyes irányzatok között árnyalatnyi. Annyi, mint amennyi az SZDSZ-en belül is megvolt annak idején. Ungár Péter nem egy kérdésben elfoglalt józan álláspontja rokonítható az SZDSZ egyik exelnökének, Tölgyessy Péternek racionalitásközpontú politikamegközelítésével.
Gyurcsány Ferenc militáns nemzetellenessége, amellyel még a székelyek nagy menetelésének is nekitámadt bő tíz évvel ezelőtt, Gadó György vagy a trianoni rablóbékét ismételten igazságosnak nevező Bauer Tamás vehemenciáját idézi.
Gadó (mint emlékezhetünk) nem szavazta meg Antall József temetésének nemzeti gyásznappá nyilvánítását sem, Bauert pedig nem véletlenül láttuk viszont a DK soraiban. A két végpont között a nemzetsemlegességnek, a nemzeti sorskérdések iránti közömbösségnek s a tudatos aknamunkát végző nemzetellenességnek egy sajátos ötvözetét láthatjuk mindmáig.
S ha már az olimpia volt a kiindulópont, kinek ne fájna, hogy az idei olimpiát – „hála” az egyik SZDSZ-utódpártnak, a Momentumnak – nem mi, magyarok rendeztük meg, más színvonalon, más eszmei üzenettel? Hogy mekkora potenciál lett volna egy magyar rendezésű olimpiában, arról Forgács István szólt a minap a közösségi médiában. Hadd idézzem:
Ez egy gazdaságos, emberi léptékű, és nemcsak Budapestet/Magyarországot megidéző világesemény lett volna, hanem a kelet-közép-európai térség egészét bevonó, 25-30 millió embert megszólító sportünnep. Kicsit magáénak érezte volna Bécs, Pozsony, Belgrád, Szabadka, Eszék, Krakkó, Ljubljana, Bukarest és Kézdivásárhely. Benne lett volna Szeged és a Tisza, Győr és a kézilabda, a Balaton, a Kékszalag és a Balaton-átúszás, a budai Vár, a sátoraljaújhelyi függőhíd, Esztergom és a bazilika, Gödöllő és a kastélypark a vívóknak. Aztán a Budapest–Balaton kerékpárút, a Szentendre–Hősök tere a maratonnak. A Puskás, az MVM-dóm, az atlétikai stadion. […] Gyönyörű olimpiát tudtunk volna rendezni. Magunknak. A térségnek. Magyaroknak, szlávoknak, zsidóknak, cigányoknak. […] És ha jólesik azt olvasni, hogy talán mi is meg tudtuk volna csinálni, akkor az essen neked/nektek jól. Ennyi tartás és büszkeség mindig legyen bennünk.
Mit lehet mindehhez hozzátenni? Úgy vélem, semmit.
Borbély Zsolt