Sztálin valaha arról elmélkedett, hogy a „fejmunkás” nagyjából ugyanolyan, mint a gyári dolgozó, csak nem kalapál, hanem tervez, gyógyít, ír, olvas. Gyerekkoromban úgy tartották, értelmiségi elsősorban az, aki diplomát szerzett. Ma úgy tűnik, már nem is fontos, ki mit végzett. Sokan azt hiszik, mindenki beletartozik a boldog kiválasztottak kasztjába, elég egy jó bemondás, mint valami kártyajátékban. Én nagyjából azt gondolom az értelmiségiről, amit Németh László többször is leírt a két világháború között: vagyoni helyzetében önálló és valamilyen módon kiveszi a részét a közfeladatokból.

Ez utóbbi kettős jellemzés azért rendkívül találó, mert a szabadság és a felelősség egyidejűségéről szól. Szabad az, aki megengedheti magának a döntés luxusát, hiszen anyagilag nem szorul másokra, nem kell rettegnie, hogy elbocsátják a munkahelyéről, úgy hozhat döntéseket, hogy nem érez a sorsában külső kényszerítést. Ugyanakkor nem egyéni fellépő, a csapatszellem is fontos számára. Németh László röviden arról is beszél, hogy az értelmiségi ember legalább a helyi választásokon, a saját közösségében megmutatja magát, igyekszik segíteni azokat, akik nincsenek döntési helyzetben.

A társadalmi létra felső fokán lévők ugyanis nem elgondolták, hanem pontosan tudták, mi a feladatuk. Nem maguk igyekeztek bizonyítani, hogy érdemesek a pozícióra, hanem beleszülettek abba, amibe a felmenőik is, következésképpen az újak mohósága helyett a régiek biztonságára alapozhatták életüket, közéleti pályafutásukat. A XX. század elején szellemi pályára lépni teljességgel más elhatározást jelentett, mint manapság. Aztán a társadalmi osztályok felszívódtak, ma ugyanúgy beszél, öltözködik, viselkedik mindenki, a jelleg és az egyéniség eltűnt, mindennapjainkra pedig rátelepedtek az egyenlősítő ideológiák. Ember legyen a talpán, aki a kínálatból bármiféle szempontból el tudja dönteni, ki az értelmiségi, s hogy miféle szempontok alapján volna az egyáltalán.

A kiárusított és közszemlére bocsátott tudás hordozói, a pedagógusok maguk is áldozatai a változásoknak. Szó sincs arról, hogy mindannyian hordoznának szellemi muníciót, valójában óriási a szórás, erről bárki meggyőződhet, aki a gyermeke iskolázását figyelemmel kíséri. Nyilván mindig is voltak, lesznek remek tanárok, ugyanúgy, amint szenvedélybeteg, hisztérikus vagy gonosz tantermi alkalmazottak. Az igazság mégis az, hogy a pedagógusi pályát sokkal azért választják, mert jobb ötletük nincs, és azzal hízelegnek maguknak, hogy szellemi irányítók, holott alapvető ismereteik sincsenek. De a pedagógiai pályakép csak példa, minden értelmiségi ágon érezhető az ereszkedés.

Soha, semmilyen tudományos tanácskozáson, televízióműsorban, posztban nem derülhet ki, hogy a nagy mondásokra szerződtetett szakember elbizonytalanodott. Pedig a csekélység megkülönböztetése a mindentudástól afféle alapfeladat. Egyetlen emberi teremtmény sem hiheti, hogy mindenről véleményt muszáj formálnia, ilyen nincs, nem létezik, ahogyan az sem, hogy ájult rajongással kell csüggnünk egyszerű stiláris mutatványokon. Ugyanakkor az úgynevezett véleményformálók sokszor semmi mást nem tesznek, mint ezerszer elmondott véleményüket újracsomagolják fogyasztásra, persze azzal a magabiztos butasággal, amelynek fő célja a hiányosságok, a tudatlanság elfedése.

Mit tehetünk a lejárt szavatosság ellen? Igyekezzünk a beltartalomra figyelni! Hamvas Béla remek csomagolásban teríti elénk, amit nekünk szán, de hatoljunk esszéi, regényei mélyére, ahol a megnyugtatóan primitív, „komplex” világnézet helyett egyszerű emberséget és nyugalmat találunk. Emlékszem, annak idején egy cimborámmal álmélkodva olvasgattuk A Vízöntő néhány tételmondatát, figyeljük csak: „A primitív ember tele van rémmel, szörnyeteggel, megfoghatatlan aggodalmakkal, és úgy érzi, hogy gonosz szemek nézik, amelyeknek bénító varázsát csak mágikus praktikákkal űzheti el. Abban az állapotban él, ahol mintha szennyes és ragadós kezek nyúlkálnának nyirkos érintéssel, s mintha állandóan szégyentelen ördögi alakok üldöznék, amelyek elől csak pillanatokra tud elrejtőzni. A primitív ember a kollektív tudattalan sötétségben az evestrumok bűvöletében él. S a tömeg materializmusának jelentősége teljes reménytelenségben itt bontakozik ki. Anima est ubi amat – és ha az ember az anyagba néz, és lelkét az anyagba teszi, evestrumot nemz és nevel magában, obszcén és kapzsi jeleket, amelyek mint a gonosz szemek merednek rá, démonikus varázzsal bénítják és üldözik, fogdossák és fojtogatják. A tömeg materializmusának értelme az, hogy az embert az anyagban lakó sötét Hatalmak befogják és bezárják, és az anyagvilágban elsüllyesztik: az anyag világába, vagyis a szubsztanciátlan szemétgödörbe, ahol a természetről levált hulladék gyűlik és fortyog, és démonok dagasztják szüntelen ördögi vinnyogással.”

Pedig a kulcsszó máris itt van előttünk: egyéniség. Művészet, tudomány, értelmiségi lét nincsen, nem lehet nélküle. Azonban nem elegendő egyedinek és különlegesnek lenni, voltaképpen semmiség, ha jó stílusunkhoz érdemi mondandó társul. Ha nem más emberek életét célozzuk meg tudásunk morzsáival, ha nem a szépséget, a jót, a reményt hordozzuk és hirdetjük katedrán, orvosi asztalon, újságcikkben, tervezőasztalon, színpadon, akkor az egésznek, amiben benne vagyunk, semmi értelme nincs. A keresztény Európában még tudták ezt, ismerték a szolgálat és a tudás fokozatait, és amikor az alkotó beteljesült a maga művészetében, tudományában, végre a lényegre tudott összpontosítani. Hogy méltók legyünk saját sorsunkhoz, egyszerre kell türelmesnek, kíváncsinak és nyitottnak lennünk. És persze, soha, egyetlen pillanatig sem szabad elhinni, hogy mi, magunk állunk a középpontban, létünk pedig bármi más volna, mint homok a viharban. A feltámadás ünnepén érdemes ezen is eltöprengeni.

Szenzesi-Zöldi László -]]> www.magyarnemzet.hu]]>