Magvető Kiadó könyvklubja - Katedrális

Annyira azért nem minimalista, és annyira nem is kétségbeejtően reménytelen, bár továbbra is nagyon nyomasztó: a Magvető Carver-sorozatának utolsó darabja tavaly év végén került a boltokba, ezzel magyar nyelven teljes lett az amerikai szerző kisprózai életműve.

Az elveszett kisemberek krónikása ismét kietlen képet fest arról, hogyan élünk (tehetetlenül és teljesen egyedül), de az életmű talán legszebb feloldozását is megadja a címadó novellában.

A könyvsorozat előtörténetét valószínűleg sokan ismerik: hazájában, az Egyesült Államokban a minimalizmus és a „piszkos realizmus” képviselőjeként, hétköznapi tragédiák felkarolójaként futott be az író, érdekes módon nem az „eredeti” kötetével, hanem annak radikálisan meghúzott változatával. Az irodalmárok körében ma is vita tárgya: vajon helyes volt-e, hogy a szerkesztő (Gordon Lish) láncfűrésszel esett neki a novelláknak, és abban sincs egyetértés, hogy a végletes szerkesztői beavatkozás miatt került-e Carverre a „minimalista” cetli.

Ennek ma már a magyar olvasók is utánajárhatnak, a csonkítatlan második kötet (Kezdők) után napvilágot látott a Magvető Kiadónál a szerző első kötete is (Befognád, ha szépen kérlek?), utoljára pedig a Katedrális. Ezzel gyakorlatilag kész is a prózai életmű – az elbeszéléseken kívül csak regénytöredékek és „csupán” háromszáz vers maradt hátra az írótól. Aki a húzott változatra kíváncsi, annak a Magvető sorozata előtti egyetlen, magyarul megjelent Carver-könyvet ajánljuk a figyelmébe: a Nem ők a te férjed című gyűjteményt a Kalligram Kiadó gondozta, 2007-ben jelent meg, és ebben még a Lish által rövidre nyírt novellákat olvashatjuk – a Kezdők 2009-es megjelenése óta ezeket már az eredeti változattal is összehasonlíthatjuk.

A Magvető sorozatának harmadik, utolsó darabja, a Katedrális novellái nem hoznak eget rengető újdonságot az előző két kötethez képest. Ha csak nem annyit, hogy a legterjedelmesebb, legrészletesebb – és talán a legjobb – írások kerültek ebbe a könyvbe, és ennyiben biztos, hogy a három kötet közül ez áll a legtávolabb Gordon Lish szerkesztői ideájától, aki a kevés szavú Carverre esküdött, és minden tizenöt leírt szóból mindössze ötöt engedélyezett a szerzőnek. A novellákat olvasva ez a hozzáállása nehezen érthető, mert Carvernek a hosszú változatokban sincsenek felesleges szavai. Nem biztos, hogy kevésbé tömör harminc oldalon, mint tíz oldalon lenne.

A hősök változatlanul arc, jellem és kifejezett érzések nélküli figurák, akik most már tényleg csak elvétve cselekszenek akármit is. Korábban egy-egy novellájában még előfordult, hogy a szereplők valamilyen brutális tettel (akár erőszakkal, gyilkossággal) próbálták feloldani a megvalósult amerikai álom, a látszólag tökéletesen berendezett élet és a belső kiüresedés közötti ellentétet, de a Katedrális főszereplőit többnyire már a legmélyebb tehetetlenség állapotában találjuk. A történetekben gyakorlatilag nincsen fordulat, csak ennek a tehetetlenségnek a tünetei. Érdekes, hogy a rendezett körülmények között, tényleg amerikai álomban élő kispolgár is egyre ritkább a történetben, viszont egyre több az egzisztenciálisan szép lassan lefelé csúszó szereplő, vitaminokkal házaló ügynök vagy állását vesztett melós, aki anyagi értelemben is lassan a tönk szélére kerül, egyébként meg végképp.

A kapcsolatok szétesése majdnem minden novellának alapvető eleme, a szereplők többnyire házasok, akik elváltak, vagy rövidesen el fognak válni. Életünk legrosszabb pillanatainak esszenciái ezek a carveri kapcsolatábrázolások, amikor a szereplők nemcsak hogy képtelenek egymást elérni bármilyen módon (szavakkal a legkevésbé), hanem sokszor már meg sem próbálják, és az idegenség, az áthidalhatatlan távolság válik természetes állapottá.

A Katedrális novelláiban különösen sokat foglalkozik az egymás mellett elbeszéléssel Carver, rengeteg erre utaló, szimbolikus ábrázolásra lelhetünk a kötetben. A legjobb példa talán az Óvatosan! című darab, amelyben a férj, Lloyd volt felesége látogatását várja, mert fontos dolgokat kellene megbeszélniük, de Lloydnak be van dugulva a füle. Így a novella középpontjában nem a „fontos dolgok" állnak, hanem a fül kidugítására alkalmazott házi praktikák, és a visszatérő kifogás: „nem hallak”. Furcsa módon ez még kölcsönös is, („Én se hallak téged. Lehet, hogy ragályos.") Ugyanez a címadó novellában, a Katedrálisban is előjön, ott egy vak ember és felesége kapcsán, róluk így gondolkodik a főhős: „Utána meg azon törtem a fejemet, milyen ócska élete volt ennek a nőnek. Képzeljünk el valakit, aki sohasem láthatja olyannak magát, amilyennek a hozzá legközelebb álló ember látja. (...) A nőnek talán ez az utolsó gondolata: a másik soha nem láthatta, milyen ő a valóságban, közben meg már viharos gyorsasággal tart a sír felé." Az Ég a házad ideki főhősét – szintén férj – kész helyzet elé állítja a felesége egy levéllel, amit az ajtó alatt csúsztat be. A férj olvassa is, érti is a levelet, de inkább eltávolítja magától az egészet, így az írás mégsem teremt köztük kapcsolatot: „Valami nem stimmelt. Mert az lehet, hogy a levél a feleségem érzéseit fejezte ki. (Talán igen. Mondjuk, hogy igen, fogjuk rá, hogy tényleg az ő érzései voltak.) De a kézírás nem az ő kézírása volt! (...) Akkor ki a fene írta ezeket a sorokat?"

Időnként azért feloldozást is kínál a szöveg, meglepő módon épp a címadó novella hoz nem várt fordulatot (nem véletlenül került a kötet végére). A Katedrális gyönyörű elbeszélés, és Carverre nem feltétlenül jellemző módon megmutatja, ha nem is a fényt, de egy villanást az alagút végén. Az előbb említett vak ember arról faggatja az előbb említett elbeszélő-főszereplőt – aki kezdettől viszolygással és idegenkedéssel fordult a vak ember felé, éppen a vaksága miatt –, hogy milyen egy katedrális. Az elbeszélőnek a katedrális eddig nem volt más, csak valami, amit a késő éjszakai tévéműsorban lát, és hirtelen rákényszerül, hogy szavakat találjon erre a valamire. Pontosabban: beismerje, hogy képtelen megfelelő szavakat találni. Végül a vak férfi ajánl egy megoldást: ketten egy tollal, közösen rajzolnak egy katedrálist, és ez csak egyre bővül, ablakokat, ajtókat, embereket rajzolnak hozzá, egy közös világot, amelyet mindketten képesek érzékelni, és a látó elbeszélőnek a végén valahogy nincs kedve nyitott szemmel is megnézni a rajzot. Ez a közös megértés soha nem tapasztalt szabadságot ad a Katedrális főhősének.