Holott nyilván van valami oka annak, hogy a büntethetőségnek csak alsó korhatára van, fölső nincs.

Bennem semmilyen szánalmat nem kelt egy vén náci vagy komcsi gyilkos, mert inkább azokra gondolok, akiknek az életét valaha, egy végzetes pillanatban keresztezték. Igenis fontos, mi történt a múltban, egyáltalán nem mindegy, ki kit ölt meg. Lám, a mi rendszerváltozásunk lényege kis túlzással a felelősség kérdésének szőnyeg alá söprése – pedig 1990-ben számos potenciális kommunista vádlott jó bőrben volt még, Biszku Béla ma is abban van –, meg is lett az eredménye. Így hát önmagában az a tény, hogy a vádlott 98 éves, még nem lenne ok arra, hogy rossz érzéssel figyeljük Képíró Sándor perét.

Az egykori csendőr százados ügyében született, két napon át ismertetett elsőfokú ítélet, illetve annak visszhangja azonban arra utal, mintha az eljárás kezdeményezőit nem is annyira az igazságtétel vágya hajtotta volna. Erős a gyanúm, hogy az Efraim Zuroff vezette Simon Wiesenthal Központ a per kierőszakolásával leginkább a saját létét próbálta igazolni, s Képíró személyében találta meg az ideális „áldozatot”. Aki ráadásul kéznél volt; nem kellett valahonnan a dél-amerikai esőerdők mélyéről felkutatni, itt él Magyarországon 1996 óta.

Zuroffék akciója nem csak azért kifogásolható, mert a legkevésbé sem szolgálja a zászlajukra tűzött ügyet. A Képíró-per iránt tanúsított nemzetközi figyelem indokolatlan és káros, az elsőfokú ítélet heves kritikája méltánytalan és rosszindulatú. Jogállami alapelv, hogy bizonyítottság hiányában senkit sem lehet elítélni, még a politikai korrektség jegyében sem. Márpedig a bíró szerint a háborús bűntett elkövetésének tekintetében csak aggályok és kételyek vannak; a legbiztosabb pontja a történetnek éppen az, hogy Képíró Sándor megmentett egy szállodatulajdonos családot. Az olyan kijelentéseket pedig, miszerint az ítélet csak azt mutatja, hogy a magyar társadalom nem érett meg arra, hogy szembenézzen a múltjával, csak visszautasítani lehet. A bizonyítékokat, vallomásokat, sajátos körülményeket mérlegre tevő bíróságnak amúgy sem dolga a történelemszemlélet formálása.

Akik lelkes tapssal fogadták a felmentő ítéletet, szintén nem írhatják át a történelmet. A gyalázatos 1942. januári újvidéki razziát már régen a helyére tette a magyar közgondolkodás, kevés részlet maradt homályban. Önhatalmú intézkedés, véres túlkapás történt a „hideg napok” alatt, melyet a honvédség akkori, a háború után a szerbek által megkínzott és kivégzett vezérkari főnöke állított le, s amiért az elkövetőket még Horthy idején felelősségre vonták. Képíró szerepét a kezdetektől vizsgálták, most úgy látszik, csak rosszkor volt rossz helyen. Az akció kitervelői rég megbűnhődtek, Tito partizánjai pedig a délvidéki magyarokon bestiális, felfoghatatlan kegyetlenséggel álltak bosszút 1944–45-ben. Az áldozatok száma ekkor 30–45 ezer, az újvidéki vérengzésé háromezer volt… Az első fokon véget ért eljárás nem gyarapította eddigi tudásunkat, legfeljebb az idejétmúlt „bűnös nemzet” szemlélet felelevenítésére adott alkalmat. No meg arra, hogy néhányan a sáros csizmájukat belénk töröljék.

Ha igaz, amit Efraim Zuroff mondott, és valóban Képíró Sándor vezeti a háborús bűnösnek tituláltak listáját, akkor 66 évvel a második világháború befejezése után megállapíthatjuk: a nácivadászat szezonja véget ért.

Szerető Szabolcs, mno.hu