Ha moziról van szó, ők testesítik meg a vígjátékok klasszikusait. Kívülről fújom valamennyi ismertebb, közös alkotásuk minden egyes szituációját, párbeszédét, történetét. Ismerem a zseniális szinkronhangok, Bujtor István és Újréti László összes, parányi kis hangsúlyváltását, gesztusát, dünnyögését és harsogását, miközben a jelenetek olyan aprólékos részletességgel idéződnek fel bennem, mintha épp a szemem előtt futnának a Nincs kettő négy nélkül, vagy a Kincs, ami nincs képsorai. Egy ilyen könyv pedig, a fentiek ismeretében kötelező vételnek számít, s nem csupán a karácsony közelsége miatt.

 

 

Önéletrajzi könyvet többféle módon írhat az ember. A jó, öreg Bud pedig, ahogyan azt filmjei többségétől már megszokhattuk, itt is elsődlegesen a tiszta szórakoztatást tartotta szem előtt. Ugyanakkor a könnyed mesélést olyan kíméletlen őszinteséggel teszi, hogy az néhol majdhogynem zavarba ejtő. De ez egyáltalán nem válik a könyv kárára, sőt! Nagyon is érdekes, hogy az önmagát legkevésbé színésznek tartó Bud Spencer szemüvegén keresztül milyenek is voltak a korszak legnagyobb filmcsillagai, rendezői, producerei. 

A könyv lapjain olvashatunk a gondtalan gyermekkorról, a mindent romba döntő háborús időkről, az ifjú Carlo sportolói sikereiről (érdekes módon a vízilabdás múltjáról gyakorlatilag említést sem tesz), és arról, hogy a biztonságos anyagi jólét végeztével miként kényszerült arra, hogy beutazza a fél világot, megélhetés után kutatva. Az már biztos, hogy kalandos életutat vetett papírra, amelynek egyaránt része volt az öröm és a bánat, a nehézségek és a sikerek.

 

 

De a könyv terjedelmének felét mégiscsak filmes karrierjének főbb állomásai, valamint a Terence Hill-hez fűződő baráti- és munkakapcsolata teszi ki. Gondolom az olvasók többsége is leginkább erre a passzusra kíváncsi, ezért aztán nem is szeretnék sokat elárulni róla. Az olvasottak alapján - és ezt maga a szerző is többször megerősíti - egy sorsszerű és korszakalkotó találkozás volt az övék, amely ugyan a véletlenek kusza összejátszásának volt köszönhető, ám végül mégis a legjobb dologként sült el, ami kettőjükkel megtörténhetett. Bud végig hatalmas, őszinte tisztelettel és barátsággal ír hajdani kollégájáról, az együtt töltött időkről, közös filmjeik élményeiről, valamint arról, hogy a szakma irányukban tanúsított folyamatos elutasítása és lenézése ellenére bőséggel kijutott nekik a közönség múlhatatlan szeretetéből. És ez, ahogyan azt megfogalmazza, fontosabb volt, mint a kritikusok fanyalgása és a nevetségesen alacsony gázsi, amit szerepeikért kaptak.

Zárásként nem mehetek el szó nélkül a keret mellett, ami az egész kiadványt egységbe foglalja: ahogyan a nyolcvanadik születésnapján Bud Spencer találkozik az alig húsz esztendős Carlo Pedersolival, fiatal, még kissé nemtörődöm és bohém önmagával. Nagyszerű ötlet, hogy a könyvben leírtakat lényegében ifjú énjének meséli el, ami által az olvasó is szembesülhet vele, milyen utat és jellemfejlődést is járt be a szerző élete során. 

 

 

A Különben dühbe jövök egy nagyszerű kiadvány, ami egy nagyszerű ember életútját mutatja be sajátos, csipkelődős, ugyanakkor rendkívül szerethető módon. Tudom, hozzám hasonlóan sokan vannak világszerte, akik számára a könyv jóval többet jelent egy hétköznapi önéletrajznál. Nekik nem is lehet kérdés, hogy a viszonylag borsos ár és a nem túl bő terjedelem ellenére be kell szerezniük a kiadványt. Ám a többiek  se aggódjanak, mert számukra is sok érdekességet tartogathat a hatalmas pofonok és az óriási falatozások nagymestere!