- 0
Ahhoz nem kell túl nagy jóstehetség, hogy tisztában legyünk a ténnyel, az elkövetkezendő évtizedekben az ivóvíz szerepe folyamatosan fel fog értékelődni és hamarosan eljön még az az idő, amikor egy pohár víz többet fog érni, mint ugyanennyi kőolaj.
Ez a tény pedig hangsúlyosan érvényesülni látszik már most is a fekete kontinensen, ahol egyes régióban konkrétan szinte nincs is normális lehetőség fogyasztható ivóvízhez jutni, a csekély számú kút, forrás birtoklásáért pedig rengeteg konfliktus robbant már ki, főként az állattartó közösségek tagjai között. De azok a régiók sem örülhetnek, ahol nagy tavakat találunk, hiszen a globális felmelegedés, a pazarló emberi tevékenység, a környezetszennyezés megtette a hatását ezeknél az ivóvízforrásoknál is, egyértelműen bizonyított, hogy a tavak mérete jelentősen csökkent az elmúlt évszázadban.
A legjobb példáját a katasztrofális jövőnek a Csád-tónál láthattuk, amely az 1960-as 25 ezer négyzetkilométeres nagyságához képest a mai napra alig 1000 négyzetkilométeresre zsugorodott. Itt persze nem kizárólag az emberi tevékenység áll az összeomlás hátterében (eme kérdés köré nagyon szép vitát lehetne felépíteni), hiszen a Szahara előrenyomulása, a felmelegedés és az eső mennyiségének csökkenése ugyanúgy közrejátszott a katasztrófában, ahogy a tavat tápláló Logone és Chari folyók gátakkal történő lezárása. A tó ökoszisztémájának összeomlása pedig több millió ember életét változtatta meg, sokak megélhetése került veszélybe és tízezreknek kellett útra kelniük egy új haza felkutatása érdekében. Általános egyébként, hogy az Afrikáért érdeklődők/rajongók nem igazán vannak tisztában a fekete kontinens vízügyi helyzetével, vízkészletével (tisztelet a kivételeknek), minden Olvasó őszintén gondoljon csak bele: hány jelentősebb afrikai tavat tudna felsorolni kapásból?
Valószínűleg mindenki rávágná a Viktóra-tavat Uganda, Tanzánia és Kenya határán, amely a világ egyik legnagyobb édesvízi tava, vagy megemlítené a Tanganyikát, amely szintén Dél-Kelet-Afrikában taláható vagy a Malawi (Nyasza) – tavat Malawi, Tanzánia és Mozambik közös kincsét, amelyben több halfaj él, mint bármely más tóban a világon és amely rendszeres szereplője hatásvadász, horgászkülönlegességeket bemutató amerikai áldokumentumfilmeknek, de egy idő után elfogynak a nagyobb, ismertebb tavak (ki említené meg például az Albert-tavat vagy a Mwerut?). Pedig vannak itt még említésre méltó és egész régiók életét meghatározó állóvízek, például a világ legnagyobb sivatagi tava, a Turkana-tó Kenya és Etiópia határán, amely a Csád-tóhoz hasonlóan halálra van ítélve és ez kizárólag az emberi beavatkozásnak és az energiaigények növekedésének tudható be.
A tó vízének 80%-át az Omo folyó adja, amelyen Etiópiában a tervek szerint hamarosan fel fog épülni a Gilgel Gibe III névre hallgató, 2 milliárd amerikai dolláros vízierőmű és gát és ez az összes független szakértő és tudós szerint döbbenetesen át fogja alakítani a tó ökoszisztémáját és akár négy-öt méterrel is csökkentheti annak szintjét. Persze ezek a nem túl megalapozott (ám hihető) vizsgálatok nem számítanak jelen esetben, hiszen mindkét kormány erőteljesen támogatja a projektet, főleg miután Kenyában és Etiópiában is hihetetlen mértékben fog növekedni az energiaszükséglet az elkövetkező öt évben. Persze az ismertebbek helyzete sem mondható stabilnak, a Viktóra-tó annak ellenére kezd bajba kerülni, hogy közel 30 millió ember élete és a még több millió ember életét meghatározó Nílus folyó sorsa függ szorosan össze eme csodálatos állóvíz jövőjével.
Azzal a jövővel, amelyet rendkívüli módon meghatároz az egyre növekvő mértékű túlhalászás, a szennyezés, a partjainak átalakulása és persze a nílusi sügér. A közel 50 éve betelepített halfaj ma már a fogások 70%-át teszi ki és természetének köszönhetően az elmúlt évtizedekben a halfajokban bővelkedő Viktóriában már csak három fajból él említésre méltó egyedszám. A tó ráadásul relatíve sekély és ezért még jobban ki van szolgáltatva az őt tápláló, nem túl jelentős folyóknak, amelyeken persze már ott csücsül egy-két vizíerőmű gátja. Sorsa azonban azért jobb, mint a többi afrikai állóvízé, mert a Viktóra táplálja a Nílust, a kontinens legnagyobb folyóját és ezért “életét” sokkal szorosabban figyelik az egyes országok és a nemzetközi szervezetek. S
ajnálatos módon azonban egyes afrikai országok nem képesek megfelelően kezelni a határaikon átnyúló tavak helyzetét, pedig erre nagy szükség lenne, hiszen 15 olyan tó van a kontinensen, amely kettőnél több ország területén fekszik (akkor tanuljunk: Viktória, Csád, Tanganyika, Turkana, Tana, Rudolf, Natron, Malawi, Mweru, Kivu, Kariba, Edward, Chilwa, Albert és az Abe), valamint olyan hatalmas vízgyűjtő területek sorsa dől el íróasztalak mögött mint például a Kongó-vízgyűjtő. A kormányoknak fel kellene fogniuk végre, hogy saját érdekük állóvízeik, víztartalékaik megfelelő kezelése, hiszen itt visszafordíthatatlan változásokról beszélünk: gondoljunk csak az algériai Tonga-tóra, amely az őt tápláló folyók gáttal történő lefojtása miatt konkrétan megszűnt létezni.
Eme poszt nem kíván és nem is tud a témában rövid elemzésként feltűnni, hiszen Afrika folyóinak, tavainak helyzetéről könyvek születtek már, mindössze annyi volt a cél, hogy érdeklődést keltsen fel az Olvasóban a fekete kontinens fantasztikusan gyönyörű állóvízei és azok sorsa iránt. Ebben pedig a következő képek is megpróbálnak segíteni.
