Igen, már ez is nagy szó, ismerve az elmúlt évek gyakorlatát, hiszen a két fél nemhogy hivatalos, de még nemhivatalos találkozókon is képtelen volt azonos hullámhosszra kerülni bármilyen kérdésben.

Amúgy a konfliktus elmélyülésében és a helyzet úgymond konzerválódásában sajnos ]]>óriási szerepe van a nemzetközi közösségnek is, élén az ENSZ-szel]]>, hiszen egyrészt képtelenek eldönteni, hogy melyik megoldást kellene is támogatniuk, másrészt a Polisario Frontnak tett ígéreteiket sem tartják be – a nyolcvanas évek fegyveres harcának azzal az ígérettel vetettek véget, hogy majd egy népszavazáson a terület lakossága dönthet a függetlenségről vagy a Marokkóhoz tartozásról. Ez azóta sem történt meg, a Polisario pedig minden tárgyaláson csökönyösen ragaszkodik ehhez a követeléséhez, Marokkó viszont erről hallani sem akar, az egyetlen engedményes megoldás (főleg miután képtelenek lennének arról is megegyezni, hogy ki szavazhat: a betelepített marokkóiak is vagy csak az eredeti szaharaiak), amelyet Rabat hajlandó volt felajánlani, egy erősen kötött autonóm státusz.

A novemberi megbeszélések előtt tehát nem meglepő, hogy Ban Ki-moon ENSZ-főtitkár személyes Nyugat-Szahara megbízottja, Christopher Ross a régióba érkezett, hogy felkeresse a helyzet feloldásában leginkább érintett feleket: Marokkót, a Nyugat-Szaharát anno szintén megszálló és az összefonódó kapcsolatok révén a folyamatban fontos szereplő Mauritániát, Nyugat-Szahara legerősebb és legkitartóbb támogatóját, Algériát valamint a tindoufi menekülttáborokban székelő Szaharai Arab Demokratikus Köztársaság és a Polisario Front képviselőit. Ahogy utazásának első állomásán, az algériai fővárosban, Algírban a hét elején elmondta, célja a folyamat gátló tényezőinek megszüntetése és a ]]>tarthatatlan status quo ]]>feloldásának elérése, amely végre elfogadható megoldást kínálna az oly sokat szenvedett szaharai nép számára. Algír után az algériai Tindouf menekülttáboraiba utazott, amely évtizedek óta a Nyugat-Szaharából elmenekült szaharaiak és a Polisario Front otthona, hogy találkozzon az egyik leginkább érintett fél, a Polisario legmagasabb szintű vezetőivel.

]]>]]>

A tegnapi nap befejeződött megbeszélések során egy dolgot sikerült csak biztossá tenni: a Polisario Front részt fog venni a novemberi megbeszéléseken és hajlandó meghallgatni Marokkó álláspontját. Eközben a konkrét Nyugat-Szaharában is zajlanak az események, mint ismert, a terület úgymond “értékes” részét (tehát a halban gazdag partszakaszokat, a foszfátlelőhelyeket és a fővárost, El-Aaiúnt) Marokkó tartja ellenőrzése alatt, a szinte teljesen kietlen és sivatagi részt pedig a Polisario. Október eleje óta döbbenetes mértékű tiltakozáshullám indult el a marokkói megszállás alatt álló részen, El-Aaiúnból és több városból legalább 10 ezer ember vándorolt Gdeim Izik, egy El-Aaiúntól 12 kilométerre fekvő település környékére, ahol sátortáborokat állítottak fel, hogy így tiltakozzanak Nyugat-Szahara megszállása és a ]]>szaharai népet érő folyamtos diszkrimináció ellen]]>.

Hasonló táborok (bár jóval kisebb létszámmal) Smara, Dakhla és Bujador környékén is kialakultak, és ami közös bennük, hogy az emberek mindenhol megtagadják a segítséget, nem fogadnak el élelmiszeradományokat, sem orvosi segítséget. Valamiért persze a mainstream médiában egy másodperc erejéig sem hallhatunk szerencsétlen kis nép küzdelméről, nem hallunk arról, hogy a marokkói kormány tömegével telepíti állampolgárait nyugat-szaharai területre, akiket aztán pozitívan diszkriminál az itt született szaharaiakkal szemben, nem ritkák az erőszakos cselekmények sem a két csoport között. A Szaharai Vöröskereszt már most humanitárius katasztrófával fenyeget, a szaharai Arab Demokratikus Köztársaság elnöke, Mohamed Abdelaziz pedig felszólította az ENSZ menekültügyi ügynökségét az azonnali beavatkozásra. A marokkói rendőrség pedig úgy reagált, ahogy azt a Nyugat-Szahara történelmét ismerők már tudhatják: erőszakkal.

A helyzet tehát rendkívül nehéz, és ilyen körülmények között fog sor kerülni majd novemberben a nemhivatalos találkozóra a felek között, ahol igazából nem sok reményt fűzhetünk pozitív eredményekhez: Marokkó ahogy eddig, most sem fog engedni egy fikarcnyit sem, a Polisario Front pedig saját magát ítélné halálra, ha hajlandó lenne akár csak megfontolni is a marokkói autonómia ajánlatot. Mi lehet a megoldás? A kérdésre nehéz választ adni egy poszt záró soraiban, de az biztos, hogy a nemzetközi közösségnek kell feloldania az ellentétet, és egyszerűen eldöntenie mi is történjen.

]]>www.mindennapiafrika.info]]> - A Flag Polgári Műhely partnere