Miként manipulálja a láthatatlan hatalom a politikát és a fősodratú médiumokat? Ismertető F. William Engdahl A gondolatgyárak című kötetéről.

A múlt heti részletet ott fejeztük be, hogy Milosevics megbuktatásában benne volt az amerikai kormányzati Nemzeti Alapítvány a Demokráciáért (National Endowment for Democracy), Soros Nyílt Társadalom Alapítványai és a Német Marshall Alap.

Guido Goldmannak, a Német Marshall Alap vezetőjének és alapítójának egy másik kampánya a 32 éves Daniel Goldhagen Harvard-professzor könyvprojektjének finanszírozása volt. Goldman aktívan részt vett a könyv végső munkálataiban. Goldman akkor a Harvardon a Minda de Gunzburg Központ keretén belül működő German Studies Programnak (német tanulmányok programja) vezetője volt. Goldhagen onnan kapott pénzt 1996-ban megjelent „Hitler készséges hóhérai – Egészen szokványos németek és a holokauszt” című könyvéhez.

Ebben a provokatív könyvben, amelyet az amerikai és az európai médiumok hatalmas mértékben reklámoztak, Goldhagen azt állította, hogy a holokausztért nem az SS volt a felelős, hanem az egészen átlagos német emberek, és ezért őket kellene felelősségre vonni. Vagyis az Ukrajnából származó zsidó holokauszttúlélőnek a fia kollektíven minden németet felelőssé tett a Harmadik Birodalom kegyetlenségéért.

A könyvet számos tudós élesen bírálta. Yehuda Bauer izraeli történész azt írta: „Goldhagen súlyos hibákat követett el, és nyilvánvalóan nem ismeri a XIX. század német társadalmának alapvető eseményeit.” A Blätter für deutsche und internationale Politik ezzel szemben 1997-ben Goldhagennek adományozta a minden harmadik évben odaítélt demokrácia díját.

A Goldhagen-vita időben egybeesett Nahum Goldmann Zsidó Világkongresszusának egy nagy kampányával, amelynek az 1997-es elnöke a kanadai whiskey-mágnás, Edgar Bronfman volt. Német vállalatokat és svájci bankokat azzal vádoltak, hogy elrabolták a Harmadik Birodalomban a Németországban és Kelet-Európában élő zsidó családok aranykészletét. A nagy médiakampány a német kormánnyal megkötött egyezséghez vezetett. A Zsidó Világkongresszus nyomására a német kormány egy új alapot hozott létre Guido Goldman apja, Nahum Goldmann által alapított Claims Conference-en (Jóvátételi Konferencia) belül. Ez a Holokausztáldozatok Jóvátételi Alapja nevet kapta. Daniel Goldhagen, Guido Goldman pártfogoltja és könyve jelentős szerepet játszottak a kampányban, amelyet sokan Németország erkölcsi zsarolásának tekintettek.

A demokrácia felépítése és a szabad piacok. Ez a címe annak az alfejezetnek, amely így kezdődik: 2013. évi jelentése szerint a Német Marshall Alap az amerikai külügyminisztérium úgynevezett demokráciaépítő intézkedéseinek alátámasztására koncentrált Kelet- és Dél-Európa volt kommunista országaiban, a Balkántól a Fekete-tengerig. Jellegzetesen ehhez Ukrajna is hozzátartozott. Az alap leginkább az USAID-del (Agency for International Development) működött együtt, amely szervezet a CIA frontszervezete, és szorosan kooperált az amerikai külügyminisztériummal, valamint a Stewart Mott Alapítvánnyal, amely anyagi támogatást nyújt az államilag finanszírozott Nemzeti Demokrácia Alapítvány nevű amerikai, „nem kormányzati” szervezetnek. Más szavakkal kifejezve, írja Engdahl, akinek minden mondata rendkívül aktuálissá vált a George Soros által hazánk ellen indított és most különlegesen nagy sebességre kapcsolt hadjáratának megértésében, egy „liberális” soft power gondolatgyár leple alatt a Német Marshall Alap részese az amerikai kormány gyarmati kormányváltási ügymenetének az Oroszországgal határos országokban.

Ugyanezen éves jelentésben a Német Marshall Alap megnevezi az általa finanszírozott programokat. Itt elsősorban Washington soft power projektjének előre­vi­te­lé­ről van szó a csalóka „Átmenet a demokráciába és piacgazdaságba” név alatt.

A gyakorlatban Szerbia és a volt kelet-európai kommunista országok esetében azon régi struktúrának a leépítéséről volt szó, amelyeket azután Washington az általa gondosan kiválasztott és a „demokratikus” jelzővel ellátott bábfigura politikusokkal helyettesített. A központi elem azon „demokratikus” politikusokat jelentette, akik a Washington által diktált Nemzetközi Valutaalap „piacgazdasági reformjaiba” beleegyeztek. Ezek olyan reformok voltak, amelyek a mindenkori gazdaságot megnyitották az európai és amerikai multik tényleges kifosztása előtt. Ez a gyarmatosítás modern formája volt, amit olcsón átadtak a Német Marshall Alapnak. A Német Marshall Alap szorosan együttműködött a USAID-del, azaz az amerikai állami fejlesztési hatósággal, amelynek minden esetben azt vetik a szemére, hogy a CIA fedőszerveként működik, de legalábbis egyes országokban szorosan kooperál a CIA-val.

Ezzel kapcsolatban a Német Marshall Alap (GMF – German Marshall Fund) egy egyéves euroatlanti nyári akadémiát rendez, és ezt anyagilag az USAID és a Steward Mott Alapítvány finanszírozza. A GMF éves jelentésében az áll, hogy az alap a politikai és civil társadalmat akarja felépíteni Örményországban, Azerbajdzsánban, Fehéroroszországban, Grúziában, Moldáviában és Ukrajnában, és hogy ezzel a demokratizálódás és új állami intézmények kialakítása jár, valamint azon lehetőség is, hogy a társadalmi és gazdasági problémákat meg lehessen oldani.

Érdemes megjegyezni, ez egy évvel azelőtt történt, hogy az amerikai kormány az „Euromajdan” színes forradalmat megindította Kijevben. A GMF azon amerikai szervezetekhez tartozott, amelyek titokban előkészítették az Euromajdan kádereit. Engdahl az említett szervezetek együttműködésének még néhány példáját ismerteti, majd rátér annak vizsgálatára, hogy ki határozza meg a GMF irányvonalát.

2015-ben Guido Goldman, aki hivatalosan 2012-ben távozott a GMF elnöki székéből, még mindig aktív volt tiszteletbeli elnökként. Meglepő módon egy olyan jelentős szerepet játszó ember esetében, mint ő, nincs a Wikipédiának angol nyelvű szócikke, és a német Wikipedia is csak futólag említi. A jelek szerint neki az felel meg, ha árnyékban marad.

2013-ban a GMF-nek két társelnöke volt. Egyikük Robin J. West, aki a neokonzervatív washingtoni Center for Strategic and International Studies (CSIS – Stratégiai és Nemzetközi Tanulmányok Központja) főtanácsadójaként is dolgozott. A CSIS-ben tevékenykedtek az olyan geopolitikusok, akik Amerikát az egyetlen szuperhatalomként és tényleges világcsendőrként kívánták megtartani. Mint (a most elhunyt) Zbigniew Brzezinski, Henry Kissinger, Guido Goldman jó barátja, Joseph Nye, a Harvard Egyetem „soft power” szakértője, vagy Rex Tillerson, a Rockefeller-tulajdonban lévő Exxon Mobil volt elnöke, aki, tegyük hozzá, Trump elnök külügyminisztere lett, miközben a fősodratú sajtó hatalmas cirkuszt csinált, mintha nem tudná, ki is ez a Rex Tillerson. Dehogynem tudta, de azzal, hogy felrótta Trumpnak, Tillerson az oroszokkal is üzletelt, csak erősítette azt a hamis és őrült vádat, hogy Trump Putyin embere.

Miután Engdahl részletesen ismerteti, kik voltak még a GMF vezetésében, rátér annak európai formációjára. Az évek során ugyanis a GMF nemzetközi hálózatot épített ki helyi szervezetekből. Az első európai irodát Németországban nyitották meg, utána Párizsban, Brüsszelben, Belgrádban, Bukarestben, Varsóban, Ankarában és Tuniszban is.

Ami a berlini GMF-irodát illeti, annak nagy, de rejtett szerepe van a német politikában. 2007-től 2013-ig egy Thomas Kleine-Brockhoff nevű ember az amerikai GMF-nél tevékenykedett, míg őt Washingtonból nem hozta Berlinbe beszéd­írónak Joachim Gauck, a korábbi német szövetségi elnök. Washingtoni tevékenysége előtt Kleine-Brockhoff a Die Zeit nevű hetilap szerkesztőségében dolgozott. Miután elkezdte szövegírói munkáját Berlinben, Gauck elnök beszédei élesebbé váltak. Gauck elkezdte ismételni a NATO azon követelését, hogy a német haderő nagyobb részt vállaljon az egész világ válságövezeteiben.

Sok németet sokkolt, hogy Gauck, aki 1990-ig pacifista, lutheránus lelkészként dolgozott a kommunista NDK-ban, beszédeiben hirtelen még ennél is agresszívebb hangra váltott. Ez az új hang egy újabb beszédírójának, Klaus-Dieter Frankenbergernek tudható be, aki a Frankfurter Allgemeine Zeitungnál, még Ulfkotte kollégájaként, a külpolitikai szerkesztőséget vezette. Gauck beszédei ekkor már tökéletesen lefedték az amerikai támadó háborúk alátámasztására ott elhangzó szövegeket.

Ez pedig nem volt véletlen: Frankenberger a GMF-nél dolgozott kutatóként, és éveken át az amerikai kongresszusban is tevékenykedett. Frankenberger ma Ro­cke­feller Trilaterális Bizottságának európai tagja. Valamint az igazi neokonzervatív Center for a New American Security gondolatgyárban is dolgozik, ami a demokratapárti oldalon ugyanaz, mint a szintén teljes mértékben neokonzervatív, de túlnyomó részben republikánus töltésű Project for a New American Century, amelyet 2000-ben az újraválasztott Bush–Cheney-kormány hozott létre, és lett olyannyi háború teoretikus forrása.

Lovas István - ]]>www.demokrata.hu]]>