- 0
A párizsi Pompidou Központban 1986-ban nemzetközi konferenciával ünnepelték a híres-neves cigány folyóirat, az Études Tsiganes megalapításának 30. évfordulóját.
A konferencián két kutató, az olasz Leonardo Piasere és a francia Patrick Williams is feltette ugyanazt a kérdést: vajon szabad-e a cigányokat vizsgálni?
Indokolhatók-e jó szándékkal, tudományos érdeklődéssel vagy bármiféle egyéb érvvel a cigánykutatások? Miért ne szabadna, vonhatjuk fel értetlenkedve a szemöldökünket. Akár föl is háborodhatunk naivan, hogy miféle kérdés ez, mi az, hogy szabad-e? Cigánykutatásokat igenis végeznünk kell.
Csakhogy feltehetjük a kérdést úgy is, hogy szabad-e tanulmányozni a cigányokat doktor Mengele vagy Robert Ritter után. (Josef Mengelét, Auschwitz-Birkenau hírhedt orvosát nem kell bemutatni. Rittert, a cigány holocaust egyik szellemi atyját már kevesebben ismerik: szociológus, gyermekpszichológus volt, a fajelmélet híve, 1936-tól németországi cigány családokban készített interjúkat: azt igyekezett bizonyítani, hogy a cigány alacsonyrendű fajta, örökletes bűnözési hajlamokkal.)
Egyáltalán, szabad-e bármilyen szándékkal megfigyelnünk bárkit is: önmagunkon kívül?
Vallási csoportokat, homoszexuálisokat, ikreket, bolondokat, testi fogyatékosokat, őserdő mélyén élő indiánokat, színészeket vagy mutatványosokat. Szabad-e, ha mégoly kíváncsian és nyitottan tesszük is? Szabad-e, még ha a megfigyeltek hozzájárulnak is a saját megfigyelésükhöz?
Hiszen óhatatlanul idegenként, kívülállóként vizsgáljuk őket. Éppen azért vizsgáljuk őket, mert ők nem mi vagyunk. Tudunk-e vigyázni arra, hogy a megfigyeltek méltósága ne csorbuljon, miközben megfigyelünk? De még ha tudunk is vigyázni, a kérdés akkor is jogos. Hiszen nem tudhatjuk, hogy hosszú távon a vizsgálatunk őket szolgálja-e, vagy kiszolgáltatja őket – nekünk.
A jó szándékú megközelítés esetén sem könnyű a vizsgálódás tisztességét megőrizni. Hiszen amit mi, a mindenkori többségi nemzet, vagyis a befogadók cigánykutatásnak mondunk, az legtöbbször nem más, mint annak szemügyre vétele, hogy a cigányok hogyan viszonyulnak hozzánk.
Nem a számunkra idegen kultúrát vizsgáljuk, hanem azt, hogy az hol és miképpen ütközik a mienkkel. A cigánykutatás sokszor egyszerűen az összetűzések véget nem érő láncolatának vizsgálata.
A „civilizálás”, az asszimilálás lehetőségeinek számbavétele. Sokan úgy vélik, hogy a tudományos igényű kutatás és az együtt érző megfigyelés az ellenőrzés legfinomabb, legkulturáltabb eszköze.
Frank Hamilton Cushing amerikai etnológus (manapság az első kultúrantropológusok egyikének mondják) 1879-től 1900-ban váratlanul bekövetkezett haláláig (vajon van bolond, méltatlan halál, vagy minden halál az? – megfulladt: halszálka akadt a torkán) többször is hosszasan időzött az új-mexikói zunyi indiánok között.
Olyan közel került hozzájuk, annyira megismerte életüket, mindennapjaikat, szokásaikat – és ami a legfontosabb, a hitvilágukat –, hogy idővel lelkiismereti válságba került, mert úgy érezte, ha tovább folytatja munkáját, ráadásul publikálja ismereteit, azzal elárulja és kiszolgáltatja megfigyeltjeit, visszaél barátai bizalmával.
A jelenség nem egyedi, úgy gondolom, a megismerés, a barátság mélyebb bugyraiban a lelkiismeretre is nagyobb nyomás nehezedik. Jusson csak eszünkbe a katolikus pap, André Barthelmy, akit a cigányok apostolának is neveztek, s aki három évig vándorolt együtt cigányaival Franciaország útjain. Routes de Gitanie – Cigányország útjain – című könyvében így ír erről: „Talán nem lebbenthetjük fel a fátylat aggályok nélkül egy olyan népről, amelyet csak veszélyek árán tehetünk ki a közönség kíváncsiságának. Mivel sebezhetőek, tekintettel kell lennünk rájuk, a diszkréció pedig ennek egyik formája.”
Kölyökkoromban sokat marakodtunk szintén indiánpárti barátommal, hogy Kleki Petra, az apacs indiánoknál új otthonra lelő tanító vajon igazi alak volt-e, vagy csak May Károly fantáziájában létezett. Lehetséges-e, hogy felnőtt ember, aki egy távoli kultúrából érkezett, olyan közel kerüljön a másik civilizáció közösségéhez, hogy abba bele is olvadjon?
Azóta tudom, hogy létezhet ilyen feltétlen bizalom. Egy másik neves indiánkönyvszerző, Tokei-ihto szülőanyja, Lieselotte Welskopf-Heinrich – aki amúgy a berlini Humboldt Egyetemen az első nő kultúrantropológus volt – maga is éveket töltött különböző észak-amerikai indiánok között. De hasonló példákért el sem kell hagynunk a saját házunk táját.
Schmidt Éva néprajzkutató tizenegy évig élt a szibériai hantik közt. Befogadták, megnyíltak neki. Egy kollégája azt írja róla, remek tudós volt, annyira megszállott, hogy élete a racionális és a spirituális közt, az európai tudományosság és a természetfelettivel átitatott hanti szellemvilág közt lebegett.
Öngyilkosságot követett el Hanti-Manszijszkban 2002 júliusában. Előtte még húsz évre zárolta kutatási eredményeit. Barátai szerint azért, hogy védje azokat, akiket megszeretett.
A Cushing-effektus tehát létezik. Akkor hát mi a válasz a Leonardo Piasere és Patrick Williams feltette kérdésre? Leegyszerűsítve talán az, hogy vizsgálni, megfigyelni és megismerni mégis kell. A romológia vagy ciganológia fontos, ám léte csak akkor igazolható, ha a vizsgálatba önmagunkat is belevonjuk.
A párizsi kalderás cigányokról írt egyik dolgozatában Patrick Williams így fogalmazza meg ugyanezt: „Miközben számot adunk azokról, akikkel találkoztunk, be kell számolnunk a találkozás okozta megrázkódtatásról és annak a bennünk keltett visszhangjáról is.
Semmi mást nem látok, ami feljogosítana bennünket arra, hogy beszéljünk.” Higgyünk a szerzőnek, aki nemcsak tudós, de évtizedeket töltött a cigányok közt, közülük választott feleséget is. Williams szerint ránk fér, hogy újra és újra szembesüljünk önmagunkkal, elképzeléseinkkel, megcsontosodott szokásainkkal, előítéleteinkkel, rendíthetetlennek hitt igazságainkkal.
És erre a szembesülésre remek alkalmat kínál a cigányság, melynek kultúrája bonyolult és sokszínű, állandóságában is gyorsan alkalmazkodó, vagyis változó, így tehát a róluk alkotott kép is rendszeres korrekcióra szorul. A cigány kultúra vizsgálata állandó kihívást jelent – nekünk.
Száraz Miklós György, mno