Ne félj, testvérem, ezt hittel és szeretettel kimondani.

Őszentsége nagyon sietett, ezért a Himnusz végét nem várta ki. A „Hozz rá víg esztendőt” még belefért, de a „Megbűnhődte” alatt távozott. A hívek maradtak. Szépen végigénekelték a Himnuszt, aztán azt a Mária-éneket, hogy „Te vagy földi éltünk vezércsillaga”, majd a Székely himnuszt.

Akkora azonban Ferenc pápa már messze járt. Talán jobb is így, legalább nem kellett szembesíteni álmait a román–magyar, továbbá az interkontinentális emberszeretetből fakadó testvériségről a valósággal. „…ne hagyjuk, hogy azok a hangok és sebek, amelyek az elkülönülést táplálják, megfosszanak a testvériség érzésétől” – hangoztatta a katolikus egyházfő. Zarándokolni ugyanis nem más, mint érezni a meghívást és a késztetést arra, hogy „járjunk együtt az úton, és kérjük az Úrtól a kegyelmet, hogy a régi és a mostani sérelmeinket, bizalmatlanságainkat változtassa új lehetőségekké a közösség érdekében”.

Az „új lehetőségek” megnyilvánulásaként másnap Ferenc pápa boldoggá avatta a romániai görögkatolikus egyház kommunista börtönökben elhunyt hét püspökét az erdélyi Balázsfalván. Talán ezért kellett annyira sietnie. A boldogok sorába lépett Valeriu Traian Frențiu nagyváradi püspök, Vasile Aftenie, Bukarest és az Erdélyen kívüli területek püspöke, Ioan Sucu, a balázsfalvi érsekség apostoli kormányzója, Tit Liviu Chinezu püspök, Ioan Bălan Lugosi püspök, Alexandru Rusu máramarosi püspök és Iuliu Hossu kolozsvár-szamosújvári püspök.

Márton Áron püspök nem fért be a boldogok sorába. Böjte Csaba testvér is kemény leckét kapott, mert bizony hiába volt minden erőfeszítése, hiába kérlelte a szentatyát, hogy emlékezzék meg a gyermekekről, erre a homíliában nem jutott sem hely, sem idő. De ne elemezgessük a részben román nyelvű csíksomlyói szentmise vonatkozásait, hanem sietve rögzítsünk pár tényt, mielőtt a zarándokok útján haladva elfelejtenénk a múltat, és úgy „varrnánk össze a közös jövőt”, hogy abból már nem lehetne kigabalyodni.

A csíksomlyói búcsú elidegeníthetetlenül magyar. Eredete a kereszténység előtti időkbe vezet vissza, amikor a magyarság ősvallása feltehetően egy olyan, az Istenanyát (Babbát) és az Istenatyát (Abbát), valamint a Gyermeket tisztelő kultusz volt, amely hosszú évszázadokkal a Szent István-i kor előtt átolvadt, inkulturálódott a kereszténységbe. Babba átoltódott Mária alakjába, a Gyermek Jézusként élt tovább, az Atya pedig, amint a csíksomlyói kegyszobor rögzíti, a Nap alakjában öleli körül az Anyát és a Gyermeket.

Íme, a Király, a Királynő és a Királyfi. Ez Csíksomlyó titka. És amint a katolikus szentmise misztériuma latinul nyer életet, a csíksomlyói búcsú misztériuma csupán magyarul idézhető fel. Mert ezen a szent helyen az ember évszázadok hosszú sora óta magyarul kiáltott föl istenéhez. Az a nyereg nem ismer más szent szót, csak a magyart. Majd pünkösdkor ezt a hibát jóvá kell tenni. Sok nemzeti színű zászló kell lobogjon a szélben, hogy a csíksomlyói hegyoldal sebei begyógyuljanak.

Csíksomlyó elidegeníthetetlen része az egyetemes magyar lelkiségnek. Ezért tény az, hogy Csíksomlyó nem csupán a múlt és a jelen, hanem maga a jövő. Az a jövő, amit – bárhogy is tekeregjenek a jelen zegzugos útjai – soha egy pillanatra nem szabad szem elől téveszteni. A spanyoloknak 700, a görögöknek 400 év után jött el az igazság. Csíksomlyó is egyszer majd visszatér Magyarországhoz. Ne félj, testvérem, ezt hittel és szeretettel kimondani.

Bencsik András - ]]>www.demokrata.hu]]>