Andrej Proskin felejthetetlen filmjéből, A hordából világosan kiderül, hogyan bomlik szét egy birodalom. A tatár kánt hátulról fojtja meg vérszomjas utóda, ez utóbbi pedig a film végére múlik ki gyászosan, hogy aztán lárvaarcú, csökött fiúcska üljön a nagy hódítók trónjára. A legyőzhetetlennek hitt mongol erő két nemzedék alatt elpárolog a semmibe, a méltatlan örökös már erődemonstrációra sem képes, nemhogy újabb hódításokra.

Távol álljon tőlünk, hogy a Jobbikot legyőzhetetlennek nevezzük, de igaz, ami igaz, ami mostanában a Jakab-hordában történik, alaposan feladja a leckét az elemzőnek. Ma ugyanis már pusztán az a tétje a találkozóiknak, hogy Potocskáné képes-e kiebrudalni a vezéri sátorból Jakab kánt, illetve, hogy a mamuszos hadseregparancsnok és Szabó Gábor informatikai bizalmasa körön kívül marad-e, vagy repül a főnökkel együtt. Ami a Jobbikban mostanában történik, nem egysze­rűen komikus, inkább szánalmas. Hiszen nem is olyan régen még húsz százalékon álltak, és Vona Gábor éppen azért terelgette pártját középre, hogy maximalizálja szavazótáborát. Az eredmény: háromszázalékos támogatottság, és önjelölt mongolok belső kalandozásai, melyeknek már régen nem zsákmányszerzés, hanem pusztán az egymás feletti befolyás a célja. Valamint – gondolom – az is, hogy ki kavargassa a kumiszt magányos, szomorú délutánokon.

Ha jobban belegondolunk, hogy a jövő erős jobbikosát alighanem Potocskáné becses személye rejti, fogós kérdés, hogyan lehetne, mondjuk, négy százalék a mostani háromból? Egyáltalán mi a Jobbik nevű párt közéleti jogosultsága? Áruló nemzeti radikálisként vagy Gyurcsány leghűségesebb szolgálójaként érdemesek a figyelmünkre? És egyáltalán: hova lett a handabandázó hevület, a proli gőg, a mindenkit kiosztó fekete bőrkabátos nyomulás? A Jobbik közelgő végórája azonban elsősorban figyelmeztetés. Azt üzeni, hogy a politika nem zsibvásár, ahol minden és mindenki eladó, csupán az árat kell ügyesen megszabni. Aki ugyanis gátlástalanul lefekszik másoknak, valamint semmiben nem hisz, de állandó ócsárlásból épít magának örökjurtát, könnyen ebek harmincadjára jut. Pontosan ez történt a Jobbikkal: végül sorra megfojtották egymást, elhullottak az alapítók, távozott Vona, most pedig Jakabot nyakazzák le egykori bizalmasai. És – leírni is furcsa – felkészül Potocskáné, ha jobban tetszik, élre tör, mert rajta kívül más már nem maradt a kínálatból.

Szép, despotikus históriát írt tehát nekünk az ismeretlen szerző. Azoknak lett igazuk, akik már tizenegynéhány éve figyelmeztettek, hogy a semmire nem lehet erős várat építeni. Most nagy lélegzettel mindenki búcsút vehet attól az illúziótól, hogy a Fidesztől jobbra húzódik kiterjedt közéleti tér ebben az országban. Ha valamennyire igen, akkor mindössze néhány százalékra mutatkozik igény. De húsz százalékra biztosan nem, az a történet Vona Gábor színre lépésétől az átverésről szólt, csalfa reményekről, naivitásról, álombakókról és véres hentesekről. A nemzeti radikalizmus időközben más ideológiákkal, megoldásokkal együtt már réges-régen Orbán Viktor pártjában talált otthonra. Nem mellesleg kormányzó erővé is tömbösödtek a magyar úton járók, ha jobban tetszik, a jelenlegi kormány majdnem mindent elért, amiről az igazi patrióták valaha még vágyként és távoli célként beszéltek, írtak. Most azonban erről egy szót se szóljunk. Koncentráljunk a napi kínálatra: a mamuszos csaj távozására, Potocskáné előretörésére.

Jó a műsor. Közel az előadás vége, már mozog a függöny. Ilyenkor az ember már a tanulságokon is túl van, ahogyan a költő mondja, káromkodik vagy fütyörészik. Szerintem mi fütyörésszünk, ennyit megérdemel a Jobbik.

Szentesi Zöldi László - ]]>www.magyarnemzet.hu]]>