Egyik legkedvesebb filmemben, a Csillagok között (Interstellar) című zseniális fantáziában, amit az utolérhetetlen Cristopher Nolan rendezett 2014-ben, van egy jelenet a film vége felé, amikor a pilóta főhős szinte végtelen utat bejárva a múlt és a jövő útvesztőiben és féreglyukaiban, az időközben az antigravitációt felfedező és a haldokló Földről gigantikus lakócsövekben elmenekülő, végtelen vándorútra kelő és új hazát kereső emberiséghez tér vissza.

Ahogy abban a hatalmas csőben hajlanak az ég felé, majd odafönt önmagukba vissza a búzamezők és a fás-bokros ligetek, úgy hajlik most a Dózsa György úton (a környéken nőttem fel, bocsánat érte, de nekem az Dózsa Györgyi út volt és az is marad – B. A.) a város fölé a világ legszebb, legzseniálisabb, legmerészebb és legszakrálisabb épülete, a Néprajzi Múzeum.

Erről az építményről tanulmányok százait írják majd okos szakértők és megállapítják, hogy vele egy új korszak vette kezdetét, a kozmikusan szakrális világépítészet újjászületésének korszaka, ahol az alkotó zsenialitása eszköz és szolgálat egy magasztos üzenet megfogalmazásához, de nem tolakodik az architektúra elé, nem akarja saját arcképéhez igazítani a valóságot, nem kíván egyedi stílusjegyeket ráerőltetni, hogy mindenki ráismerjen és azt mondja, nézd csak, az ott nem egy X. Y.-épület?, hanem azt akarja, hogy olyan legyen, mint a világ legtökéletesebb és legősibb építményei, mint az athéni Parthenón, Abu Szimbel sziklatemploma, vagy mint a piramisok. Mert mit fejeznek ki azok? Semmit, ami lényegtelen és mindent, ami fontos: arányt, harmóniát, az időtlen időt, a formák és a terek együtthatását. Az ilyen építmények nem hasonlítanak semmire, mert önmagukban valók, és immanens szépségük pontosan olyan, mint egy virágzó vörös tulipáné vagy egy fehér ró­zsáé, azaz önmagának való.

A látomás Ferencz Marcel építész lelkében fogant meg, és a Napur Architect Kft. építésziroda alkotóival együttműködve készült el a terv, amely alapján ez a csodálatos építmény egy nagyszerű építőcsapat munkájának köszönhetően megszületett. Itt és most, Magyarországon, az Orbán-korszak egyik összetéveszthetetlen manifesztumaként, bizonyítván az örök tételt, hogy ha egy időszakaszban a külső és belső környezet alkalmas a nagyívű megfogalmazások, a nagy alkotások megszületésére, akkor azok idővel meg is születnek.

A megnyitón Baán László, a Városliget újjászületésének spiritus rectora az építmény monumentalitását érzékeltetendő, egy óriási, egy kilométer átmérőjű kör képét vetítette a háta mögötti falra, mert e gigantikus kör alapívét alkotja a Néprajzi Múzeum, amelynek köldökében a sokak által Vaskefének nevezett, nehezen értelmezhető objektum áll, mintha eredetileg is ide tervezték volna, de amely ebben a fantasztikusan hajló szent térben elveszítette eredeti jelentését, ezért szükségesnek látszik, hogy új értelmet kapjon.

E sorok írója a megnyitó után, látván az ég felé hajló, majd a föld alá süllyedő és onnan ismét kiemelkedő, elevenen élő teret, amelynek lépcsőit azóta már birtokba vették a budapestiek, nézvén közepén a rozsdából kegyetlen acélba tömörülő alkotást, ezt találta: „…szabadíts meg a Gonosztól!” Mert amint a Néprajzi Múzeum isteni ihletettsége a Mindenség Ura előtti tiszteletet nyilvánítja ki, úgy jelenik meg itt (fény mellett az árnyék), a Teremtés antagonistája, a Gonosz. Tudom, valami szebbet kéne javasolni, de ezt láttam ott.