Ma 2019 június 20. Rafael napja van. Holnap Alajos, Leila napja lesz.
Ki a napfényre!

Ki a napfényre!

Flag

Szöveg méret

5
Átlag: 5 (1 szavazat)
Bevallom, tartok én attól a jövő júniusi századik évfordulótól.

Azért tartok, mert valószínűleg elsikkad majd a lényeg.

Lopakodik, lassan lopakodik, és hamarosan megérkezik.

Talán el sem hittük, de idén már kilencvenkilenc esztendeje, hogy Trianonban aláírták a békediktátumot. Küszöbön a százéves évforduló, jövőre gyászba borul az ország, sötétségbe burkolózik a magyarok lakta Kárpát-medence.

Bevallom, tartok én attól a jövő júniusi századik évfordulótól. Azért tartok, mert valószínűleg elsikkad majd a lényeg. Ami ennyi idő elteltével már nem az, hogy feldarabolták és lényegében kivéreztették a Magyar Királyságot, ezt a patinás, ezeréves államot, hanem az, hogy minden nagyhatalmi és birodalmi mesterkedés ellenére ma is élnek magyarok a Duna, Tisza táján. És nemcsak hogy itt élünk, de erősebbek vagyunk, mint bármikor 1920 óta. Miközben az antant, a hitleri Németország, a Szovjetunió, de akár Jugoszlávia, Csehszlovákia már csak a történelem lapjairól tekint ránk, mi határon innen és túl – vagyunk. Megmaradtunk.

A veszteség keserű számbavétele mellett ezt a tényt, az életben maradásunkat ünnepelhetnénk tehát az idén, a kilencvenkilencedik évfordulón és majd jövőre a századikon is. De tartok tőle, hogy nem leszünk rá képesek. Egyszerűen azért, mert amennyire jók vagyunk a túlélésben, az alkalmazkodásban, a megmaradásban, olyan nehezen válunk meg a múltunktól. Magyar erények és magyar fogyatékosságok – régi a nóta.

A legkiválóbb magyar egy kollektív sebszaggatással kezdi – vallotta Németh László, és valóban, gondoljunk csak Berzsenyire, Kölcseyre, Vörösmartyra, folytathatnánk a sort, a marcangoló, kínzó kétely, a bűnök lajstromozása a magyar irodalom legszembetűnőbb sajátossága. És persze a magyar képzőművészeté, zenéé, minden művészeti ágé, amelyet az alkotó magyar szívvel és ésszel művel. Amennyire vonzó azonban esztétikailag a folyamatos nemzeti veszteség érzetének kifejezése, annyira ártalmas létező modellként a valóságban.

Ez tehát a diagnózis: keserves évszázadok után kisiklott önértékelés, hozott, keleti anyagból táplálkozó gyors kifulladás, kóros önbizalomhiány, különféle események felnagyítása, feldolgozatlansága.

A nemzet életében – csakúgy mint az egyénnél – a gyógyulás a felismeréssel kezdődik. Ha pontosan tudom, mi a bajom, ha észleltem és azonosítottam a kórt, könnyebb kilábalnom belőle. A mi nemzeti terápiánk lényegében ugyanaz, mint amit a pszichiáterek javasolnak pácienseiknek: lezárás és továbblépés. A múlt megváltoztathatatlan, és bár igaz, hogy tanulságokat lehet belőle meríteni, túlságosan mégsem mártózhatunk meg benne, mert végleg magához ránt. A belénk vert dogma, miszerint a múlt megértése nélkül nincs jövő, tehát nem egészen pontos. Valójában a múlt csak módszertani kérdésekben iránymutató, a jelen ügyeire szigorúan jelen idejű, saját válaszokat kell adnunk.

A gondolkodó ember tehát szemrevételezi a múltat, és csakis annyit merít belőle, amennyi a jelen és a jövő harcaihoz, küzdelmeihez fontos. Vagy hozzáköti magát a múlthoz, de akkor megbénul a cselekvési képessége, és azok, akik jobb válaszokat adnak a jelen kihívásaira, felülkerekednek.

Tehát lezárás és továbblépés: ezt szokták javasolni a pszichiáterek, és igazuk van. Az elmulasztott lehetőségektől, sérelmektől, egyszóval a múltbéli eseményektől, amelyek a leggyakrabban emésztik az embert, szükségszerű véglegesen búcsút vennünk, mert akadályozzák a továbblépést. A nemzet életében ugyanígy áll a helyzet: ha állandóan felidézzük a száz évvel ezelőtt történteket, ha jelen idejű problémává tesszük, akkor az új, felnövekvő nemzedékekre terheljük a megváltoztathatatlan múltat. A problémahalmaz, amellyel már az akkor élők sem tudtak megbirkózni, súlyos tehertételként nehezedik rá a magyar XXI. századra. Megbénítja a magyar önszerveződést határon innen és túl, elodázza a korszerű gondolatok cselekvésre váltását.

Lélektani alapvetés az is, hogy a lezárni-továbblépni kettősség csak akkor ér valamit, ha újabb feladatok, kihívások érkeznek az életünkbe. Nos, tennivaló éppen akad bőséggel. Jelen idejű magyarnak lenni, egyúttal a jövőbe tekinteni – csak a legkiválóbbak adottsága. Mégis muszáj Széchenyi Istvánhoz, Bethlen Istvánhoz, Orbán Viktorhoz hasonlóan a létező mezőben mozogni, a valóságos feladatokra, a cselekvésre összpontosítani az önsorsrontó tépelődés helyett. És ez még akkor is így van, ha az össznépi depressziót mi sokszor tőrőlmetszett magyar örökségnek érezzük: valójában ki kell lépnünk a nemzet nagy klinikájából a napfényre, új példákat, új modelleket kell keresnünk, ha meg akarjuk érteni a korunkat, amelyben élünk, amelyben működünk.

Ennyi volna hát a teendő Trianon ellen. Magyarságunk nem csorbul, nem siklik ki, mindössze derűsebb, bizakodóbb és bátrabb lesz a szükséges korrekció után. Ennyit igazán megtehetünk az újabb száz esztendő reményében.

Szentesi Zöldi László - ]]>www.demokrata.hu]]>

HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS

Mindig naprakészen legfrissebb híreinkből!

Emberi kapcsolatok (36) Életmód (1) Kultúra (4) Gazdaság (612) Jobbegyenes (1540) Tereb (125) Nagyvilág (1385) Mozaik (6) Sport (727) Történelem (4) Politika (1571) Alámerült atlantiszom (142) Belföld (5) Egészség (50) Mozi világ (440) Irodalmi kávéház (463) Autómánia (61) Tv fotel (65) Flag gondolja (32) Gasztronómia (539) Mondom a magamét (3688) Heti lámpás (207) Szépségápolás (15) Rejtőzködő magyarország (171) Vetítő (37)
]]>eff]]>
]]>free speech]]>
]]>mti]]>