Hogy pőre magánügy lehet, nem pedig magától értetődően közügy. És mondja azt valaki, hogy ha győz a magyar válogatott, másnap nem szebb a világ, nem könnyebb munkába indulni. Hogy nem jobb magyarnak lenni, mint a mérkőzés előtt.

Itt áll előttem az eredmény, vessünk rá még egy szeretetteljes pillantást, dédelgessük magunkban egy kicsit. Magyarország–Horvátország 2-1. 

Győztünk, mégpedig tétmeccsen. Győztünk hátrányból fordítva. Győztünk a világ egyik legjobb csapata, a világbajnoki ezüstérmes horvát válogatott ellen.

A győztes gólt szerző Pátkai Máté megőrizte komolyságát a mérkőzés utáni nyilatkozatában. Bár első gólját szerezte a válogatottban, és rögtön a létező legjobb pillanatban, egyáltalán nem szállt el magától. És valahogy úgy fogalmazott az érzéseit firtató kérdésre, hogy nálunk, Magyarországon szokás túlbecsülni egy-egy győzelmet, ahogyan a vereségeket is alábecsülni, pedig milyen jó volna helyén kezelni a dolgokat, ilyen egyszerű.

Pátkai Máté talán maga sem tudja, de szinte szóról szóra megismétli Széchenyi István halálpontos látleletét a szalmalángról, a kitartásról, a nemzeti öncsalásról, az önbizalomról. A párhuzam nem meglepő, hiszen a futball maga az élet, modellezi egy-egy nemzet magáról alkotott képét, megmutatja gyengeségeinket, erényeinket.

Arra is jó a magyar-horvát, hogy egy kicsit elmerüljünk a kommentekben. A horvát szurkolók egymást biztatják: rosszul játszottunk, kikaptunk, sebaj, mi vagyunk a világ egyik legjobb csapata, legközelebb majd jobban megy. Nálunk, a lakosság tekintélyes hányadát kitevő sötét prolik is odaröffennek a sűrű gratulációkhoz: persze, mert a horvátok eladták Orbán Viktornak a meccset, egy másik istenbarma pedig azt írja, jaj, olyan szimpatikusak a horvátok, nem is tudtam, kinek szurkoljak.  

Mindezt csak a hitelesség kedvéért. Hogy ne becsüljük túl a győzelmet, és gondoljunk ]]>a polgártársainkban élő]]> Farkasházy Tivadarra is. Hogy visszarántsuk magunkat a valóságba, és azt tudjuk mondani, hogy szép este volt, fiúk, csak így tovább, de ez a három pont csak akkor ér valamit, ha legközelebb legyőzzük Azerbajdzsánt idegenben.

A tegnapi produkció mégis a legédesebb mézként cseppen a nemzeti emlékezetben. Dávid legyőzte Góliátot. A hősiesség ismét felülkerekedett a kishitűségen. Bizonyossá vált – immáron századszor vagy ezredszer –, hogy a valószínűség számtani fogalom, a valóság mezején mindig az kerekedik felül, aki jobban akarja a győzelmet. Nem számított, hogy mondjuk Modric piaci értéke a magyar kezdő tizenegyével vetekszik. Hogy a horvát sztárok a Real Madridban, a Barcelonában és a világ legjobb klubjaiban játszanak. A futball már csak olyan, hogy a sztárok gyűrűjében a Videoton középpályása kanalazta be a labdát a horvát kapuba, és akkor, abban a döntő mozdulatban nem a tömött vagy a lapos erszény, hanem a hit, az elszántság és némileg Fortuna játszott főszerepet. Viszont Fortuna csak ahhoz áll, akiben lát fantáziát.

Bennünk, magyarokban van fantázia. Éppen ideje, hogy végre mi is elhiggyük magunkról.

Magyarország–Horvátország 2-1. Groupama Aréna, 22 ezer néző. Gólszerző: Szalai 34., Pátkai 76., ill. Rebic 13.

Szentesi Zöldi László - ]]>www.888.hu]]>