Lehet, hogy nem érdemes, nem ildomos és nem hasznos mostanában csak úgy sorosozni, ha nem, akkor nem. Ezért most nem sorosozunk, fischerivánozunk, abramovicsozunk, schiffandrásozunk, goldameirezünk, kunbélázunk, dehogy, mert nem érdemes. Schiffről azért megjegyezném, hogy az Englisch Suites (Johann Sebastian Bach) technikai szempontból talán a legnehezebb barokk zongoradarabok, amit jelenleg valószínűleg ő játszik a leghitelesebben a világon. Ezért is érthetetlen másik munkássága, a különböző világlapokban megjelent politikai kommentárjai, ebben már kevésbé hiteles és még kevésbé profi.

Szóval nem kell a sorosozás, de azért nem szabad hanyatt esni és elájulni: mennyivel jobb néhány szélsőbal orgánumban az állandó habonyozás, matolcsyzás, mészároslőrincezés, garancsizás, gázszerelőzés? Mennyivel? Arról nem beszélve, hogy ezek hiánya például a Népszava szerkesztőiben heveny elvonási tünetekkel járó maradandó nyomokat okozna.

Mindegy, ahol kultúrharc van, ott kultúrharc van.

De ha már nem sorosozunk, akkor kénytelenek vagyunk bauertamásozni, de nagyon. A veterán politikus-közgazdász olyat rittyentett a Népszabadságban a minap A bővített Lánczi-doktrína címmel, hogy az ámulatból is nehéz felocsúdni.

Összességében kár volt erre a cikkre pár ezer karakter elfecsérlése, elég lett volna annyit leírni, hogy a Fidesz lop. A szerző humánus lelke kielégült volna és mentesítette volna magát attól a blamázstól, amit vad gondolataival a billentyűzetre vagdalt.

Az írás elején persze személyeskedik, hogy Lánczi csak a miniszterelnök unszolására lett rektor - milyen ismerős és bájos SZDSZ-es reflex. Ha valahol nem mi vagyunk – Nemzeti Színház, közmédia, bármi -, az eleve rossz és primitív, azaz mucsai – hogy idézzünk a kilencvenes évek elejéről valakit.

A szerző aztán lassú lépésekkel belemegy a mocsárba, először próbálja az egyébként valóban bonyolult privatizáció, virágnyelven az eredeti magyar tőkefelhalmozás kusza kérdéseit felemlíteni, mintegy megértve Lánczit, bár doktrínának nevezve kijelentéseit.

És akkor felidézi a Történelmet.

Kétségtelen, hogy a második világháború utáni tulajdonosváltási hullám is értelmezhető lopásként, mind a földosztás, mind az államosítás, bár akkoriban nemzetközi tendencia volt ez is, az is, amelyet Európa-szerte elfogadtak, egyfajta társadalmi igazságtételnek tekintettek.

Elképesztő mondat egy politikus-közgazdász tollából. Szinte minden szavába beleköthetnénk. Az Európa-szerte elfogadás mondjuk az akkor kialakult szovjet blokk berkein belül történt, tehát csak részlegesen nemzetközi tendencia. Tud-e az államosítás kegyetlen és személyek millióit érintő végzetes lépéseiről egy burgenlandi, egy bajor, egy lombard vagy Aix-en-Provence-i polgár? Ennyit az elfogadásról. De van egy szomorúbb, mélylélektani bugyor, a társadalmi igazságtétel. Ezt csak egy vulgármarxista gondolhatja és írhatja le. De leírta. Ezek szerint társadalmi igazságosság a mocskos csizmák trappolása a francia kastélyokban, a Téli Palotában, a budai Várban, mindenütt, ahol a munkásosztály harciasan fellép. És ha már ott van, elvesz mindent másoktól a társadalmi igazságosság jegyében.

De a szerző halad a korral és tovább folytatja. Ami az 1990 utáni privatizációt illeti, azt Magyarországon is, miként a többi átalakuló országban sok méltánytalan előnyszerzés jellemezte, de Magyarországon jóval kevésbé, mint másutt. Azért jóval kevésbé, mert a magyar privatizáció a fizető befektetőket preferálta, akik valóságos pénzzel fizetnek a tulajdonért, s ezek között a külföldi befektetők domináltak.(…) Ez tehát nem volt lopás.

Tényleg nem volt. Nem elég, hogy a németek leromboltak mindent, aztán a maradékot (például a már kész Árpád hidat) az oroszok elvitték, jött aztán negyven év – egy közgazdász már csak tudja -, valami nemzeti vagyon csak-csak felépült, aztán jött a privatizáció. Most nem a németek vagy az oroszok romboltak, a nemzetközi tőke tarolta le az egész magyar ipart és a fél agráriumot, korlátozták a piacokat, majd felszámolták az iparágakat. Nem csupán a gyárakat vették meg és állították le a termelést, még a gépeket is elvitték (cukoripar, és még sok más).

Most pedig, húsz év kábulat után próbálunk felkapaszkodni, erre az ellenzék azon fanyalog, hogy az egész ország egy összeszerelő üzem.

Az SZDSZ humánus lelke már csak ilyen. Bauer professzor érti a történelmet, érti a közgazdaságtant, egyáltalán mindent ért. De ha hozzá fordulunk, rögtön mogorva lesz. A körmösnek becézett ávós apukájáról is azt mondta, hogy nyelvtudása miatt (4 világnyelv) alkalmazták.

Persze lehet. Ahogy végiggondolom, elég sok Goethét, Mallarmét, Shakespeare-t kellett fordítani az Andrássy úr 60-ban.