Az amerikai újság ugyanakkor nem óhajtja beismerni és hasábjain közzétenni, hogy merő előítéletességből megrágalmazta hazánkat.

A magyar kormány azonban, amely a jelek szerint avíttas módon demokrata elveket vall, hisz a sajtótisztességben és nem híve a kritikátlan tekintélytiszteletnek. Kovács Zoltán kormányszóvivő szerint további jogi lépéseket tervez a valótlan állítások miatt, amennyiben a lap rövid időn belül nem tesz eleget a korrekcióra vonatkozó kérésnek.

Az ominózus cikk szerint egy szír nő azt állította, hogy egy magyar börtönőr súlyosan bántalmazta, mert elutasította a közeledését. A hölgy nyilvánvalóan hazudik, mert börtöneinkben kizárólag felnőtt férfiak voltak és vannak idegenrendészeti őrizetben: ezt az amerikai kollegina egy gyors ellenőrző hívással vagy e-maillel is lecsekkolhatta volna. De nem csekkolta le, mert előítéletességében ezt a vad pusztai magyarokról nagyon is el tudta képzelni. Ám az ő hibáját a lapvezetés is körömszakadtáig védelmezi, s ez már nem szakmai botlás, hanem jogi kérdés: ha az önkéntes helyreigazítást nem lépik meg a hitelességvesztés és presztízsveszteség elkerülésére, akkor egy milliárdos nagyságrendű jóvátétel talán kellően elrettentő lehetne a jövőbeli potenciális rágalmazásokra nézve.

Katrin Bennhold, a cikk szerzője kitart a cikkben általa leírtak mellett: szerinte „a menekült szír nőket érő szexuális erőszakról írt cikk elején megemlített magyarországi eset az egyik fogva tartó központban fordult elő”, és erről az áldozat lánytestvére számolt be, aki szemtanúja volt a történteknek. Az újságíró további részleteket nem tudott mondani, így azt sem, hogy a nőt pontosan hol és mikor verték meg. Ezt azzal magyarázta, hogy „a muszlim nők nehezen nyílnak meg”.

A magyarországi eset szemtanúja sem magát, sem a testvérét nem kívánta azonosítani; így aztán akár az ujjából is szophatta. „A szíriai nők attól félnek, hogy ha az ehhez hasonló történetek kiderülnek, akkor a családjuk és közösségük könnyűvérűnek bélyegzi őket, így komoly retorziókra is számíthatnak. (…) Pedig a szíriai asszony szerint a testvérét Magyarországon csak megverték, nem erőszakolták meg” – írta Bennhold a Vs.hu hírportálnak. Ugyanakkor elismerte: „természetesen ezeket a sztorikat nem tudja leellenőrizni”.

Összegezzük: a muszlim kultúra sajátosságai, a sztorik ellenőrizhetetlensége, illetve a források védelme az amerikai sajtóerkölcs szerint együttesen eredményezi, hogy bizonyítékok vagy akár tények nélkül is bárkit meg lehet rágalmazni – ez esetben kollektíven a magyar büntetés-végrehajtást, áttételesen tehát a magyar államot. A nagy jogvédő buzgalomban ilyesmi a honi sajtóban is előfordul: egy minapi riportban egy „Keleti pályaudvari” szír nő arról számolt be, hogy miután átmászott a szerb–magyar határon a kerítés alatt(!), két magyar egyenruhás elvitte a bokrok közé megerőszakolni.

A forrás, a szavahihetőség kérdése nagyjából itt is ugyanilyen: az ellenőrizhetőség szóba sem kerül. Míg azonban a határ menti bokrok magyar rendőreiről büntetlenül lehet összevissza hazudozni, a magyar börtönőrökről, fájdalom, nem: sem az állítólagos áldozat, sem az állítólagos női szemtanú nem tette be ugyanis a lábát magyar börtönbe.

A jó szándékú hazugság is hazugság, úgyhogy csak egyet lehet érteni a CÖF felvetésével: a Társaság a Szabadságjogokért, a Helsinki Bizottság és más harsány liberális jogvédő szervezetek ne alkalmazzanak kettős mércét. Ha a magyar börtönviszonyok miatt Strasbourgba rohangálnak feljelentgetni, most álljanak ki a megrágalmazott magyar börtönőrök mellett: a penetráns The New York Times-ügyben ne hallgassanak, mint a kuka. Pláne, hogy a fiktív történet egyik motívuma, a nők elleni erőszak időközben az európai politika fősodrába került: a zabolátlan menekültszilveszter láttán immár Angel Merkel asszony is hátraarcot csinált a Wilkommenskulturnak, csalódott bennük, sőt undorodik tőlük – s bármilyen vonzó a szimmetriakedvelők számára, ha a migránsok általi erőszakot a migránsokon elkövetett erőszakkal lehetne ellensúlyozni: a tényeket nem lehet megerőszakolni.

Szilveszterkor lejárt a szerzői jogi moratórium, amíg a jogtulajdonos bajor állam blokkolhatta a Mein Kampf kiadásait: mostantól bárki megjelentetheti. A németek kritikai kiadással mennek a „szabad vásár” elébe. A jegyzetapparátus kétszer annyi lesz, mint maga a hitleri szöveg, mondván: annyit hazudozott, hogy rendre helyre kell tenni. Ha a The New York Times esetében is ezt a módszert követnénk, és minden lapszámnak volna ilyen aggályos kritikai kiadása, a jenki postások sérvet kapnának, amíg az újságot kiszállítanák az előfizetőkhöz…

]]>www.magyaridok.hu]]> - Csontos János