Az eufória, amikor összeomlott a kommunista világ, nem sokáig tartott, de ha kiáltoztunk volna a romjain, hogy engedjék már el az addigra már sokszorosan visszafizetett adósságunkat, lélegzethez juttathatta volna a magyar gazdaságot is.

 

 

A németek valóban hálásak voltak nekünk, s hálás lehetet volna egész Kelet-Európa. De „nem tetszettünk forradalmat csinálni”, inkább megbocsátottunk országunk tönkretevőinek. Olyannyira, hogy vissza is szavaztuk őket a hatalomba.

 

De mindegy, hogy a korai „demokráciában” milyen színe is volt a regnáló hatalomnak, siettünk alapszerződéseket kötni románokkal, szlovákokkal, ukránokkal. Csak éppen azokról a százezrekről-milliókról feledkeztünk meg, akik ugyanazt az ősi nyelvet beszélik, mint mi, „szerencsésebb” magyarok itt, a Duna-Tisza közén.

 

Pedig kérhettünk volna nekik személyes autonómiát, vagy akár területit (Erdély, Kárpátalja, Csallóköz). Ha akkor nem, később, amikor a NATO-hoz csatlakoztunk. Mert Amerikának valószínűleg nem a deli vitézeinkből álló operetthadsereg kellett, hanem a terület, ahonnan felszállhattak a gépek Szerbia bombázására. Magyarországról mentek magyarokat (is) bombázni... meghasonlott egy nép vagyunk...

 

Olyannyira, hogy még a véreinket is elfelejtjük. Mert amikor betojtunk a 23 millió román munkavállalótól (hej, tovább állt már jó részük epret szedni spanyolba) talán csak annyit kellett volna kiáltani: sebaj, jöjjenek, de jön velük majd 2 millió magyar is...

 

Évtizedek óta kínlódunk, hogy legyen már magyar nyelvű oktatás a határokon túl, s közben karba tett kézzel nézzük (no jó, lehet, egy kicsit csikorgatjuk a fogunkat), ahogy bezárják az iskolákat, ahogy megvernek egy lányt az utcán, mert magyarul beszél, ahogy szégyenletes nyelvtörvényeket fogadnak el, ahogy a határhídról visszafordítják a köztársasági elnökünket.

 

 

Lúzer ország lettünk? Akibe bárki beletörölheti a bakancsát?

 

De mit csodálkozunk? Gyermekeink nem tanulnak meg normálisan írni, olvasni, számolni, plázába járnak és nem táncházba, amerikai filmeken szocializálódnak (na ja, ki ülne be egy Szuperbojzra, mégha magyar is?). A nyugdíjasok számolják a napokat a választásokig, hátha kapnak egy kis alamizsnát. S közben uraink, akiket mi magunk ültettünk önnön nyakunkba csak lopnak és hazudnak, időnként szemet lőnek ki és jól meggyomroznak bennünket.

 

De boldogok vagyunk, ha felvehetjük a legújabb fogyasztási hitelt, áldozva Mammon oltárán. 

 

Mert mi magyarok nem vagyunk mások, csak antiszemita, homofób mucsai parasztok, akik ráadásul nácik, fasiszták és persze cigánygyűlölők. Még csoda, hogy megtűr bennünket a Föld a hátán...

 

Nawesh