Az egyik áldozat a munkatársát helyettesítő, időközben el is temetett kaposvári trafikoslány, akinek huszonkétezer forintért oltotta ki az életét előre megfontolt módon egy elvetemült fiatalember; a másik egy bizonyos Nóri, az Éden Hotel című televíziós valóságshow egyik szereplője, akinek egy másik (nem kevésbé elvetemült) fiatalembertől kellett megalázó szexuális zaklatást elviselnie a kukkoló nyilvánosság szeme láttára. Az előbbi eset kapcsán ismét fellángolt a spontán „nemzeti konzultáció” a halálbüntetés létjogosultságáról; az utóbbi ürügyén pedig – mivel alapjában véve médiaprodukcióról van szó – nemcsak a jogvédők és a női méltóságért küzdő szervezetek aktivizálódtak, hanem a Médiatanács is. Sőt nem is holmi helyi érdekű csetepatékról van szó, hiszen mindkét történés rögvest nemzetközi kontextusba is került.

Martin Schulz, az Európai Parlament elnöke a halálbüntetés „újratárgyalásának” még a puszta felvetésére is ellenállhatatlan késztetést érzett rosszallólag rácsörögni Orbán Viktorra; a pokoli Éden ábrázolásának megítélésében pedig – mivel a műsorszám terjesztésébe a TV2 csatornán kívül a brit joghatóság alá tartozó Super Tv2 is beszállt – formálisan is szerephez fog jutni az Európai Unió.

A trafikosgyilkosságot – politikai hátsó szándékkal – szimpla „fóliaüggyé” silányítani próbáló szándékok csak ideig-óráig tudják elleplezni a tényt: az európai kultúra és civilizáció a rettentő nagy humanizmusában mintha megfeledkezett volna az elemi önvédelemről. Nem védi hatékonyan a határait, s nem védi kellő elrettentő erővel az uniós polgárok életét sem. A halálbüntetést pedig egy az egyben a barbarizmussal azonosítani problematikus, hiszen nemcsak a harmadik világban, hanem a szabad világ vezető hatalmának, az USA-nak is számos tagállamában alkotmányos elrettentő és megtorló eszköz. Továbbá (egyelőre) még a hiperhumánus EU sem kíván lemondani hadseregek és más fegyveres erőszakszervezetek fenntartásáról, melyek más léptékben, ráutaló módon mégiscsak az emberi életeket fenyegetik. Kapkodják is a levegőt azok, akik egyszer s mindenkorra lerendezettnek vélték az ügyet, a Fidesz eljobbikosodását és hasonlókat vizionálva – csakhogy ezzel a probléma nincs megoldva: ha van a kirakaton sötétítőfólia, ha nincs; ha van három csapás, ha nincs: bizonyos embertársainknak „megéri” a rablógyilkosság.

Az Éden Hotel zaklatásügye nem ennyire sarkos közpolitikai kérdés, ezért a liberális széplelkek is könnyebben ugranak rá: hajaz a „kapcsolaton belüli erőszak” slágertémájára, de kétségkívül a konzervatív médiapolitika központi kérdésébe is beletalál: szabad-e a közmorált rombolni a média által? De lehet úgy is tekinteni az esetre, hogy az effajta műsor az emberben lakozó alantas ösztönöket elégíti ki. A kereskedelmi tévétársaság, amely az erkölcsi gátlások folyamatos lebontásának (az élő adásban közvetített aktus; az „Anyacsavar”-szerű relativizálás, miszerint egy családban vagy egy kapcsolatban bárki bárkivel helyettesíthető, stb.) következő logikus lépéseként kitartó szexuális zaklatást kínált a nagyigényű nagyérdeműnek, eleinte még csodálkozott is. Mit kell ezen problémázni: ezek a fiatalok direkt a méltóságuk feladásának tudatában jelentkeztek ide – miért kell hát úgy tenni, mintha valóságos entitások volnának? Csakhogy nem számoltak azzal: farkasvakságukban ők maguk tépték le a trafik kirakatáról azt a bizonyos fóliát, hogy a benn zajló történéseket pontosan és kimerítően lehessen élvezni. Nincsen kétségem afelől, hogy – mint némelyik írótársam visszatérően emlegeti – a kivégzéseknek is kiugró nézettsége volna, ha a halálbüntetés újra polgárjogot nyerne, s a Médiatanács (amit nem tudok elképzelni) nevelő célzattal engedélyezné a példát statuáló büntetés-végrehajtási aktusok közvetítését…

Mindazonáltal az Éden-ügy a médiavilág jelenlegi erkölcsi állapotának is a lakmuszpapírja. Nem csupán arról van szó, hogy élő egyenes adásban becsúszott valamiféle szakmai vagy etikai figyelmetlenség: a műsorfolyamot több hónapja felvették, megvágták, nap mint nap kvázi élőben adják, s a kibontakozó botrány hatására az anyagot át is igazították, meg is cenzúrázták. Annyira nem bírták, hogy a nyomokat is eltüntessék (hiszen a nem eléggé engedékeny Nórit – hónapokkal ezelőtt! – a macsó szereplőgárda ki is szavazta a Costa Rica-i paradicsomból, újraforgatásra pedig értelemszerűen nem volt mód), odáig pedig nem képesek eljutni, hogy a műsorfolyamot önkritikusan berekesszék. Igazából ez értelmezhetetlen is a számukra (bármit is derítsen ki az a bizonyos belső vizsgálat): vajon miért épp ebbe a formális fiaskóba buknának bele, mikor megannyi kereskedelmi csatorna megannyi necces produkciója elcsúszott, s hozta a remélt bevételi elvárásokat?

S van is ebben a felháborodásban valami. Akárhány fikciós játékfilmben szabad zaklatást, szexuális és egyéb erőszakot ábrázolni, ha amúgy kiteszik az előírt korhatárkarikát – ha valaki egy olyan sztorit tűzne a műsorára, hogy egy fiatal trafikoslányt nyereségvágyból halálra szurkál egy betérő rablógyilkos, minden további nélkül megtehetné. Gond akkor van, ha az áldozat polgári személyazonossága azonosítható – vagyis a valóságshow műfaja visszavág. S valljuk meg: az esetleges mintakövetés tekintetében mi rettenti el a potenciális bűnelkövetőt? Megteszi-e azt a finom megkülönböztetést, hogy az adott műsorszám csupán ábrázolja, nem pedig programozza a valóságot?

Ha a tévétársaság szerint erőszak nem is történt, a „rossz üzenetet” néhány nekifutás után már elismerték. Talán „lex Nóri”-ra sem lesz külön szükség – a jelenlegi médiaszabályozás eléggé kimerítőnek látszik az ügy korrekt kezelésére. Reália és virtualitás kapcsolatáról, egybemosódásáról azonban nem tudjuk megspórolni az együtt gondolkodást. Miként arról sem, hogy a megelőzés és a bűnhődés önmagában valószínűleg soha nem lesz csodafegyver: sem a kirakati fóliák, sem a leggondosabban elhelyezett média-tilalomfák nem képesek eleve kiiktatni életünkből a bűnöket és az anomáliákat. Mindazonáltal a polgárnak csakúgy, mint a hatóságnak, a nemzeti szintű politikának vagy magának az Európai Uniónak is megvannak a maguk feladatai abban, hogy az elénk kerülő mind újabb történésekre hitelesen reagáljanak: nincsenek kőbe vésett, megmásíthatatlan szabályok és törvények.

]]>www.napigazdasag.hu]]> - Csontos János