Eddig ugyanis csak a „lator” országok vezetőit tiltották ki területükről. Birodalomként az Egyesült Államok a saját érdekét követi, ám szerencsénkre „kegyes hegemónként” viselkedik, ami a Szovjetunió gyakorlatához képest mindenképpen előnyösebb számunkra.

Mindez mit sem változtat azonban azon a tényen, hogy egy integráció kisebb tagja ugyanúgy nem vagy csak alig tudja a fő hatalommal szemben saját jól felfogott érdekét érvényesíteni.

Az amerikaiak világhatalmi helyzete komoly veszélyben van, a szétbomlott Szovjetunió után most éppen Kína számít esélyes kihívónak. A kínaiak világhatalmi törekvésükben nem a kétszer is kudarcot valló németeket másolják, hanem pont az USA-t, amely fortélyosan vette át a britektől a világ vezető hatalmának szerepét. Az amerikaiak szépen kihasználták a britek szorult helyzetét, amikor azok két világháború során próbálták megőrizni gyarmatbirodalmukat és világméretű befolyásukat. 1940-ben néhány tucat ósdi rombolóért cserében átvették a britek stratégiai fekvésű támaszpont­jait, majd fegyver- és élelmiszer-szállítmányaikkal jelentős kereskedelmi befolyásra tettek szert.

A közös ellenség legyőzése után az amerikaiak fokozatosan vették át a világpolitika irányítását, erre a – nekünk, magyarok számára sorsdöntő fontosságú – szuezi válság volt az egyik első példa. Ahogyan az amerikaiak a britek korábbi stratégiájának átvételével a 20. század második felére egyértelműen a világ vezető hatalmává váltak, úgy akarnak most a kínaiak is az amerikaiak módszerei­nek másolásával megerősödni. Talán azért is támogatják az ukrán válságban elszigetelődő Moszkvát, hogy majd cserében kérhessenek valamit.

Természetes, hogy az Egyesült Államok nem nézheti tétlenül, ahogyan kihívói szép csendben erősödnek. Az sem tetszik nekik, ahogyan „saját” integrációjuk perifériája – Finnországtól Magyarországig – egyre többet kacsint Kelet felé. Sajnos megint mi vagyunk az a pofozóbábu, amelyen példát statuálnak, a mi megfegyelmezésünkkel próbálnak másokat – most éppen a szlovákokat, a franciákat, a bolgárokat – a józan ész és a gazdasági kényszer által előre jelzett úttól elrettenteni. Előbb baráti hangon üzennek, majd ha kérésük süket fülekre talál, akkor fokozzák a nyomást. Most is ez várható.

Napjainkban legalább két komoly konfliktus feszül Washington és Budapest között. Az egyik az ukrán válság. Budapest jól felfogott érdeke, hogy párbeszédben maradjon mindkét féllel, így Moszkvával is. Magyar részről botorság lenne az erősödő orosz gazdasági kapcsolatot aktuálpolitikai okokból feladni, hiszen a KGST összeomlása után is évtizedekbe tellett, amíg ismét eljutottunk a kétoldalú forgalom érezhető növekedéséig. Azt is jó előre sejtjük, hogy a Nyugat nem fog minket gazdasági veszteségeinkért kompenzálni.

Egy másik vita az amerikai cégek adózása körül zajlik, ami nálunk a reklámadó kapcsán került az érdeklődés homlokterébe. Írországban ugyanis olyan hézagos adószabályok vannak, amelyek alapján számos – köztük több amerikai – konszern csak minimális adót fizet. Az Európai Bizottság ezeket a kiskapukat be szeretné záratni. Mi magyarok is abban vagyunk érdekeltek, hogy a nagy konszernek a helyben realizált forgalom után helyben fizessenek adót, és azt ne könyvelhessék át adóparadicsomokba. Ebben számíthatunk az unió többségének támogatására.

Magyarországon belül ez már 2010 óta megváltozott, nálunk ugyanis korábban a főváros körüli települések alacsony adókkal csalogatták magukhoz a nagy cégeket. Most Írországnak és Luxemburgnak kéne változtatni.

A politikai nyomásgyakorlást persze általában valamilyen ügybe csomagolják. Hasonló példát láthattunk nemrégen Görögországban is. Franciaország egy bűnbánó svájci bankártól megszerezte az egyik nyugati nagybankban titkos számlákon pénzt parkoltató görögök listáját. Ezt átküldték Athénba, ahol a bizonyítékot a legmélyebb fiókba rejtették, és véletlenül sem indítottak adóvizsgálatot, mondván, a franciák ipari kémkedéssel jutottak a listához.

A Nyugatnak a listával az volt a célja, hogy a görögöket rábírja a következetes adóbehajtásra, így csökkentve a megmentésükhöz szükséges külső források iránti igényt. Látva azonban a görögök tétlenségét, a franciák egy velük együttműködő újságírónak játszottak ki az ismertebb neveket, és a hír megjelent az oknyomozó Hot Doc magazinban. Athén először beperelte az újságírót, akit a bíróság 2012 november elején felmentett. Az adócsalók ellen vontatott eljárás indult.

A mostani esetben is valami hasonlót várhatunk.

Ha Budapest nem reagál az amerikai „kívánságokra”, várható, hogy az amerikaiakkal együttműködő hazai újságírók és médiumok szerkesztőségébe a szél „véletlenül” befúj néhány információt, így növelve a nyomást a kormányon.

Az efféle nyomásgyakorlás Magyarországon eddig azért sem volt eredményes, mert rendre csak a külső érdeket nyíltan kiszolgáló híroldalakra és médiumokra korlátozódott. A magyarok józan többsége mintha érezné, hogy a „baráti aggódás” mögött csupán Amerika nyers nagyhatalmi érdeke rejlik. Talán ezért sem szeretik a világon sehol, ha jelentős politikai véleményformáló képességű médiumok vannak külföldi érdekcsoportok kezén. Különösen Amerikában nem.

Kiszelly Zoltán – magyarhirlap.hu