még csak meggyőzni is azokat az embereket, akik ebben a 22-es csapdája ügyben a főszereplők. A nehézségeket kár volna részletezni, mindnyájan tudjuk, hogy az érintett roma fiatalok javára igaz , amit a költő (József Attila)  más összefüggésben mondott: „magával kötve, mint a kéve” – éli nehéz sorsát.

De az idézet másik fele éppen fordítva áll: nem „sunyít, vagy parancsot követ”, hanem éppen ellenkezőleg, büszkeség és kivagyiság pótolja a realitással való szembenézést.  A sok tudósítás, írás, nyilatkozat, hivatalos szervek próbálkozásai sokoldalúan bemutatták ezt a 22-es csapdája helyzetet.

Elolvastam a konkrét ügy alapjául szolgáló ombudsmani jelentést, s azt mondtam magamban: bizony megfontolandó és korrekt a diagnózis.

„A rendszerváltást követő két évtized nem hozott számottevő javulást e személyek foglalkoztatási, oktatási, lakhatási, egészségügyi és szociális körülményeiben. Felnőtt azóta egy olyan generáció, akik számára a teljes nyomor és kilátástalanság a „természetes létállapot”.” (Nem idézek sokat a jelentésből, aminek minden sorával egyébként nem értek egyet, mert a fentiek nem csak a romákat sújtották/sújtják, azonban a kisebbségi ombudsman nem írhat átfogó társadalmi elemzést, hanem konkrét üggyel foglalkozott.) Szóval létezik egy „roncstársadalom”, ahogy a szociológus nevezte.

A diagnózis után a terápia már nem az ombudsman dolga. Tehát mit lehet kihozni ebből a csapda-helyzetből, mert az is igaz, hogy a készpénzes megoldás csak olaj a tűzre. Valami testre szabott felnőttképzés kellene.  De valóban lehetetlen a romákat munkára fogni – munkának értve a tanulást is?

Mi lenne, ha néhány érintett családnak megszervezné egy szakképzó csapat, hogy felújítja, vagy megépíti a faluban a lerobbant házakat? Annak az asszonynak a házát is, aki volt olyan bátor, hogy ezt a tévé riportban is elmondta, beszereltetné a vízvezetéket a bíróság által megítélt pénzből. Szóval be kéne vonni a munkába a korábban szegregáltakat, építenének, korszerűsítenének, részt vennének a konkrét munkában. Mint régebben a kalákában: társas munkában, csak modern változatban. 

Közben megtanulnának rajzot olvasni, megtanulnák, hogy mi az a fagyhatár, amiért mélyebbre kell ásni a vezetéknek szolgáló árkot. Mérnének, munkanaplót vezetnének, tervekkel és költségvetéssel találkoznának, mindennel, ami egy ház vagy házsor felújításával, korszerűsítésével jár. A téglahordáson kívül szakmunkára is lehetne oktatni őket. Speciális képzési forma kellene nyilván: több gyakorlat, s kevesebb, de célirányos elmélet – vagyis az írás-olvasással járó egyéb ismeretek.

Nem kellene minden tanulótól elvárni a képzés végén a teljes értékű szakmunkás bizonyítványt, de fontos volna a résztvevő oktatók külön díjazása is.  Tudom, a klasszikus pedagógiai modell szerint előbb jönnek az általános alapismeretek: írás, olvasás, számok, természet-, ember- és környezettan – nos itt mindez párhuzamosan futna a munka-orientált szakképzéssel.  Nem példa nélküli, hogy bizonyos közösségek jórészt autó, számítógép, elektromosság és tévé nélkül éljenek.

Az amish közösségek ilyenek – más kérdés, hogy ők önként és vallási fanatizmusból élnek így, s nyitva áll számukra az út visszafelé is, a bibliát pedig fejből idézik. Gyöngyöspatán persze nem így áll a dolog. De aki nem önszántából nélkülözi mindazt a kényelmet, amit a XXI. század és a technológia kínál, azzal nem lehet megértetni, hogy ezért neki is meg kell dolgoznia? Egy roma ismerősöm  azt mondta, hogy az ő családjában a legnagyobb baj, hogy nem voltak rövid és hosszú távú céljaik. Illetve pontosabban csak egészen rövid távúak voltak.

Meg hogy nemigen volt kitartásuk, ráadásul a tévében is csak a csillogást látták.  Igen ám, a nagyfiúk építkeznek, szerelnek, de mit csináljanak a nagylányok, az ifjasszonyok?

Valahogy rávezetni őket, hogy a műköröm-építés helyett, vagy inkább az előtt a fogmosásra kéne rászokni, de mindenek előtt a takarékos gazdálkodásra. Vagyis ők a gazdasszony-képzést kapnák, amelynek legfőbb gyakorlati oldala a kalákában dolgozók ellátása volna.

Ha már versidézettel kezdtem, befejezésül egy másik:  
„Ne várd, hogy a föld meghasadjon 
És tűz nyelje el Sodomát. 

A mindennap kicsiny csodái 
Nagyobb és titkosabb csodák.”  

(Reményik Sándor: Csendes csodák)

Száz szónak is egy a vége: külön projektben, kaláka-féle  szervezésben oktatva, dolgoztatva kellene érvényt szerezni a bírósági ítéletnek a korábban szegregált roma résztvevőkkel.

Legalább meg kéne próbálni, hátha sikerülne előbbre jutni. Ami pedig a szegregációt illeti: meg kéne győzni a helyi közvéleményt, hogy ne csak a romák házait újítsák fel, korszerűsítsék, s ezáltal más helyi lakosok is bekapcsolódhassanak a projektbe.

Patakfalvy Katalin

Kapcsolódó írás:

Gyöngyöspata, avagy a jéghegy csúcsa