Ma 2024 július 14. Örs, Stella napja van. Holnap Henrik, Roland napja lesz.
Az eltűnt államférfiak nyomában

Az eltűnt államférfiak nyomában

Flag

Szöveg méret

5
Átlag: 5 (1 szavazat)

Ha hagyjuk, ha engedjük. Ne tegyük!

 

A mai kor tapasztalata, hogy erőtlen, sémákban beszélő („minden szó mástól eltanult” – énekelte Cseh Tamás), egyforma, fantáziátlan politikusok kóvályognak Európában, az unió vezető testületeiben, a nyugati világban. 

Eredeti ötletek híján dadognak, hebegnek-habognak, folyamatosan ellentmondanak saját maguknak is (lásd például Josep Borrell uniós külügyi főképviselő változó nyilatkozatait a szankciókról vagy most épp Guy Verhofstadt „pálfordulását”), akkor, amikor a legnagyobb krízisek sújtják a világot, kezdve az orosz–ukrán háborútól az energiaválságon, a migrá­ción keresztül a hagyományos nemi identitások elbizonytalanításáig. 

Vagyis amikor a legnagyobb szükség lenne olyan léptékű államférfiakra, mint egykor Margaret Thatcher, Giscard d’Estaing, Jacques Chirac vagy a baloldalról Francois Mitterrand, Felipe González, Helmut Schmidt, kicsit korábbról De ­Gaulle vagy Bruno Kreisky, illetve Willy Brandt.

Nem a szívem csücske Victor Ponta volt román miniszterelnök, de épp ő mondott ki egy lényeges dolgot még tavaly. Azt mondta, hogy Európában egy zseniális terv alapján tüntették el az igazi vezetőket, s helyette tudatosan hivatalnokokat neveltek ki, helyeztek uniós pozíciókba. 

Ponta javára írom – piros pont neki! –, hogy hozzátette: az olyanokat, mint Orbán Viktor, fekete báránynak kiáltják ki. Azt már én teszem hozzá: azért fekete bárányok a fősodor szemében, mert Orbán Viktor és még néhány – főleg lengyel és más közép-európai – kivételes ember megmaradt politikusnak, államférfinak, aki a nemzetét szolgálja, képviseli, védi, s nem kiszolgálója a globális elitnek.

De hol kezdődött ez a folyamat, mik azok a mozgatórugók, amelyek a háttérben meghúzódnak?

Az igazi ok: a piacot és a pénzügyeket irányító elit a XX. század végére, a XXI. század elejére elveszítette nemzeti jellegét, globálissá vált, s ereje ma már akkora, hogy a nemzetállamoknál nagyobbnak érzi magát, s feljogosítottnak arra, hogy ő diktáljon az államoknak, vagyis a választott politikusoknak, s nem fordítva, ami a természetes állapot volt valaha, még a XX. század második felében is.

Világunk azonban gyökeresen megváltozott, és változik tovább. Az állam–piac–társadalom három fő szférájának egyensúlya megbomlott, és vészes mértékben a globalizálódott piac kezébe került, kerül át a hatalom. Ez pedig azt jelenti, hogy a XXI. században átalakul a hatalom megszokott szerkezete, súlypontja. És ezzel számolnia kell mindenkinek, aki nem akar úgy meghalni, hogy nem érti annak a világnak a működését, amelyben él és élt.

 

Régre nyúlik vissza a piac azon törekvése, hogy az állam és a társadalom fölé kerekedjen, és uralma alá vonja ezeket a szférákat saját magánérdekei céljából. Az elmúlt mintegy 140 év során persze több változás következett be a triász (piac–állam–társadalom) belső küzdelmeiben, ám a nyolcvanas–kilencvenes évek periódusa, úgy tűnik, alapvető fordulatot hozott. Ennek következménye, hogy a hagyományos politikus eltűnik a színről, helyét bürokraták, hivatalnokok, a globális pénzügyi elit parancsait végrehajtó önállótlan „hasznos idióták” veszik át.

A döbbenet az, hogy a piac – vagyis a gazdaság – uralkodó pozícióba kerülésének igényét mint egyfajta korszellemet (Zeitgeist) már Oswald Spengler, A Nyugat alkonya című klasszikus, manapság sokat idézett szerzője is érzékelte a harmincas évek közepén. 

A döntés évei című művében pedig így ír: „Az állami főhatalom hanyatlásának legkomolyabban veendő tünetei közé tartozik az a tény, hogy a XIX. század folyamán uralkodó lett az a benyomás, hogy a gazdaság fontosabb, mint a politika […]. A politikai hatalomra nemcsak úgy tekintenek, mint a közélet egyik elemére, melynek legelső – ha nem épp egyetlen – feladata a gazdaság szolgálata, hanem azt várják el tőle, hogy teljességgel alkalmazkodjon a gazdaság kívánalmaihoz és nézeteihez; végül pedig azt is elvárják, hogy a gazdasági vezetők irányítsák. S ez is széles területen megtörtént már; hogy milyen sikerrel, korunk történelme tanítja.”

Ugyanakkor Spengler el is határolódik ettől a korszellemtől. Rezignáltan jegyzi meg: „Manapság […] az a helyzet, hogy a vezető államférfiak jelentéktelensége miatt – akik egyébként nagyrészt maguk is érdekeltek a magánüzletben – a gazdaság irányadóan szól bele a döntésekbe.” Nem is tudom, vajon ha Spenglernek ma kellene erről írnia, vajon változtatna-e egy sort is a fentieken?

Ennek következtében az elmúlt húsz-harminc, de különösen az utóbbi tíz-tizenöt évben kialakult egy olyan fősodratú beszéd- és gondolkodásmód a nyugati közéletben, a pártok és a kormányok viszonylatában, amelyek hasonló panelekre, sémákra, s hasonló fogalmak használatára épülnek.

 Nevezhetjük ezt liberális, balliberális ideológiának, nevezhetjük neoliberális vagy globalista eszmerendszernek vagy politikailag korrekt beszédmódnak is, de tény, hogy ennek uralkodóvá válása nemcsak az egyes országok politikai életében figyelhető meg, hanem a nemzetközi, nemzetek feletti szervezeteknél; talán ezek esetében még hatványozottabban. 

Gondolok itt például az Európai Unión belül az Európai Parlamentre vagy az Európai Bizottságra, de ugyanez jelenik meg az ENSZ egyes fórumain, a G7-ek vagy G20-ak rendezvényein, hogy olyan globalista testületekről már ne is beszéljek, mint a Világgazdasági Fórum vagy a Külkapcsolatok Tanácsa – hogy csak néhány példát említsek.

Azt tapasztaljuk, hogy az országok politikai vezetői, elitjei tehetetlenül állnak a kihívásokkal szemben, s egyre inkább valamilyen felsőbb, nemzetállamok feletti szervezetektől, vagy éppenséggel a technokráciától, civil szervezetektől, NGO-któl, de leginkább a globális pénzügyi és piaci szervezetektől – mint például az IMF, a Világbank vagy az Európai Központi Bank – várják a megoldásokat. Éppen ezért kell megbecsülnünk és magasra értékelnünk azt a tényt, hogy a magyar kormányt olyan politikusok alkotják, akik Orbán Viktorral az élen képesek ellenállni ennek a globális átalakulásnak.

Sajnos azonban a mai politikusgeneráció döntő többségét immáron a következő vonások határozzák meg: egyre inkább hivatalnokokká, ügyintézőkké válnak, tevékenységükben nem a kreativitás dominál, hanem a bürokratikus szemléletmód, eljárásaik egyre kevésbé emlékeztetnek a korábban értelemben vett politikai vezetőkre.

gyre inkább megszűnik a különbség az úgynevezett bal-, illetve jobboldali középpártok között. Egyre kevésbé lehet különbséget tenni egy liberális, szociáldemokrata vagy konzervatív-kereszténydemokrata politikus vagy képviselő között, ami különösen erősen megfigyelhető az unió parlamentjében, többek között a néppárti képviselők többségének álláspontjai és a baloldali, liberális álláspontok között alig-alig mutatkozik érdemi eltérés, alternatíva. (A korrupcióban való érintettség is meglepően „demokratikus” – hogy az Európai Parlamentben kialakult botrányra utaljak.)

Jellemzővé vált a globalista szemléletmód. Az egyes országok vezetői a nemzetközi fórumokon, testületekben a nemzetek feletti megoldásokat preferálják, igyekeznek a globalista szervezetek szemléletmódja alapján kialakítani a véleményüket olyan kérdésekben például, mint a tömeges és illegális migráció, az orosz–ukrán háború és a szankciók kérdése, az LMBTQ-csoportok és a genderideológia támogatása vagy éppen a globális felmelegedés téziséhez kapcsolódó karbonsemlegesség felé tett lépések feltétel nélküli támogatása stb.

Mindezek mögött az áll, hogy a fiatal politikusok nemzedékéből egyre többen végeznek el olyan előkészítő tanfolyamokat, amelyeket globális és globalista intézmények szerveznek, ilyen például a Világgazdasági Fórum által évente működtetetett Young Global ­Leaders-program. Utóbbi programok azt segítik elő, hogy az új politikusnak nevezett, de valójában már valami más minőséget képviselő elitcsoportok egyformán lássák a világot, és egyforma döntésekre jussanak a különböző témákban, melyek céljukban megegyeznek a globális intézmények által elvárt célokkal.

Igen, megszületett egy más kor. De ez cseppet sem jobb az előzőnél, ellenkezőleg. Veszélyes és kiábrándító, mert a demokráciát és a nemzeti identitást csírájában fojtja el. Ha hagyjuk, ha engedjük. Ne tegyük!

Fricz Tamás

A szerző politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója

Borítókép: Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság elnöke (j) tréfálkozik Guy Verhofstadttal, az Európai Parlament liberális frakciójának (ALDE) vezetőjével az Európai Parlament ülésén Strasbourgban 2018. február 6-án.  (Forrás: MTI/EPA/Patrick Seeger) 

]]>www.magyarnemzet.hu]]>

HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS

Mindig naprakészen legfrissebb híreinkből!

Heti lámpás (322) Gasztronómia (539) Titkok és talányok (12) Nagyvilág (1310) Gazdaság (713) Vetítő (30) Tv fotel (65) Belföld (11) Mozi világ (440) Alámerült atlantiszom (142) Autómánia (61) Sport (729) Kultúra (9) Egészség (50) Rejtőzködő magyarország (168) Mondom a magamét (7710) Nézőpont (1) Mozaik (83) Irodalmi kávéház (537) Jobbegyenes (2824) Flag gondolja (36) Történelem (18) Tereb (146) Emberi kapcsolatok (36) Politika (1582) Szépségápolás (15) Életmód (1)
]]>eff]]>
]]>free speech]]>
]]>mti]]>