Az maga az őrület, hogy az 1945 óta tartó kommunista szellemi fertőzöttség óta mindig mindent újra akarnak kezdeni, miután mindent leromboltak. Most „új köztársaságot” akarnak a nyifogancák és a pöcsögencek.

Akinek iciri-picirit is van érzéke a történelem ritka, magasztos pillanataihoz, s képzelő erejével meg tudja idézni 1848. március 15. emelkedett, ünnepi szellemét, az elborzadozott a 167. évforduló csőcselék handabandájától. A márciusi ifjak 167 évvel ezelőtt csodát míveltek.

Egekbe emelték az évszázadok óta megtiport, megalázott népet. Aki csak konyít a történelemhez, át kell hogy érezze ama fényes, sugárzó nap szépségét, MÉLTÓSÁGÁT, magasztosságát. Ehhez azonban értelmet akkumuláló agy szükségeltetik, s nem utolsósorban érzelmet dúsító élő-dobogó szív. Intés a Fidesznek, hogy a tüntetők között sok jó arcot is láttam, de szónokaik épp oly pöhörödött bűzlencek voltak, mint eddig minden álliberális hadovanc. Mert kialakult az a rossz, baloldalinak csúfolt hagyomány, hogy ócska pártpropagandát űznek szakmányban a műveletlen, tudatlan, az alkalom iránt érzéketlen politikusok.

Én még emlékezem a sokat szidott Horthy-korszak márciusi ünnepeire. Fehér ingben, sötétkék nadrágban, fehér zokniban és fekete cipőben vonultunk ki Kecskeméten a Kossuth-szobor elé. Az összes iskola összes diákja, mögöttük a fölnőttek. Himnusz, Parragh tanító bácsi 1848 szépségeiről regélt, majd az egész tér jelenlévői szabadságharcos népdalokat énekeltek, aztán a Szózat, és rendben hazaszállingóztunk. Egymással versengő, néha „ellenségeskedő” iskolák békés egyetértésben ünnepeltük nem csoportok, pártok, nem egy-egy politikai vagy vallási nézet, hanem a közös nemzeti emléknapot.

Meghatódva a márciusi ifjak nagyszerűségétől. De ami most történt ezen a 167.-en, az mélypont volt. Egy szó nem esett 1848-ról. Aktuálpolitikai egymást és a kormányt szidalmazó, káromkodó vetélkedő, az igen. A „TAKARODJ” föliratú tábla kiordított a tömegből. Kész Zoltán pedig „arany WC-kefével” ünnepelte 1848-at, aki legföljebb Fideszhez vágott otromba figyelmeztetés – lócitrom állagban-alakzatban. Bevallom, jogos figyelmeztetés. De történelmünk legszebb ünnepén? A mai ellenzék még egy napra sem tud fölülemelkedni a mocsolék hétköznapok dreck-dobáló alantasságán?

A nemzeti megújulás lelke az irodalom volt a testőr-íróktól a reformkoron át a márciusi ifjak forradalmi mozgalmáig. Most sehol senki. Megszűnt az irodalom társadalmi jelentősége. Csak izgága, rángatózó ficegencek. Bombasztikus pukkancsok. Egy, csak egy költő akadt, Parti Nagy Lajos, de ő kormány-gyűlölettől bugyután meghikkanva valami érthetetlen nyaktekerencet adott elő. Kornis Mityenkó legalább lerágott egy marhalábszárcsontot és kivonult, szegény jobb sorsra érdemes Petri György sírjához. Állítólag. Magasztos performansz az ellenzéki ünneplésáradatban.

1848 március idusának 167. évfordulóján ez volt a legszínvonalasabb, legemelkedettebb megemlékezés álbalfelől. Jelképeként annak is, – „allegória” –, amit a bélszéllel-bélelt ellenzéki szájtépencek kinyögdeltek magukból. Mert hiszen egymás szájából cibálták ki a százszor lerágott csontokat. Istenem! A szellemi alantasságnak ezt a fokát még Gerőék vagy Komócsinék sem engedték meg maguknak.
Mindig azt hittem, hogy az agybéli bornírtságot lehetetlen fokozni. Feneketlenedő színvonaltalanságukkal a lihegenc álbalosok erre mindig rácáfolnak.

Szalay Károly - ]]>www.demokrata.hu]]>