A ritka természeti jelenségnek járó csodálattal hallgattam a MostMi! internetes közösség által szervezett január másodikán tartott kormányellenes tüntetés szónokait, köztük a stüszi kalapban, irhabundában a mikrofonhoz lépő Madarász Csaba „részvételi demokrácia szakértőt”. A jeles szónok - aki bizonyára maga határozta meg ekként a foglalkozását - felszólította több ezres hallgatóságát „a rendszer közös javítására”, és a külföldi példák követésére buzdított: „világszerte megfigyelhető, hogy az interneten, az utcán szerveződő mozgalmak képesek voltak megújítani a demokráciákat”.

Lelki szemeimmel már láttam is, hogy izibe megszerveződik a hazai „Occupy Wall Street” mozgalom, s azon járt az eszem, hogyan lehetne a nevét magyarosítani. („Foglaljuk el a Kossuth-teret”? Nem biztos, hogy a 2006-os események ismeretében népszerű lenne. Esetleg: „Foglaljuk-e a Széchényi rakpart 19-et!”? Netán: „Legyen a népé a Sándor palota!”?)

Az ellenzéki politika megújítása, a demokrácia radikális újjáteremtése az eddig létezett politikai pártok, és a képviseleti demokrácia elvének egyidejű elutasításával olyan dilemma, mely már 1991 őszén, a Demokratikus Charta megalapításakor, Magyarországon is kifejezésre jutott. Húsz év múlva, 2011 szeptemberében is ugyanezzel néztek szembe a Occupy Wall Street környezetvédő és antiglobalista alapítói, akik a „Mi vagyunk a 99 százalék!” jelszóval demonstráltak. Mi több: a képviseleti demokrácia korlátai, a manipulálható többség téves döntéseinek veszélye már a 18. században komoly fejtörést okozott a legjelesebb gondolkodóknak.

Jean-Jacques Roussseau volt az a 18. századi, zseniális gondolkodó, aki már azelőtt elutasította a hagyományos képviseleti demokráciát, hogy megdőlt az abszolutizmus, és a francia forradalmárok kísérletet tettek volna az ideális társadalmi rendszer megteremtésére. Rousseau pontosan ugyanazt akarta, mint Várady Zsolt, az Orbán-rendszer elleni tüntetés fő szervezője: „meghallani a nép hangját” és „bevonni a társadalmat a döntésekbe”. A „genfi polgár” a Társadalmi szerződés című munkájában logikusan kifejtette, hogy az állampolgárok által megválasztott képviselők, illetve az őket összefogó pártok miért nem alkalmasak a tömegek igazi érdekeinek képviseletére. Abból indult ki, hogy a nép szuverén, és a közakarat a legfőbb jó, a jog és az igazság, a törvények forrása. Viszont: a közakarat nem azonos az egyes polgárok akaratának összességével, akiket egyéni érdekeik megtéveszthetnek, eltéríthetnek a közérdek képviseletétől. A közakarat, a „volonté générale” nem más, mint a szuverén nép kollektív döntése, mely kifejezi az egyének racionális választását. Az emberek, hála az észnek, a felismert szükségszerűségnek, meghaladhatják az egyéni különbségeket és érdekeket, s ettől aztán mindenki képessé válik az érdekek szolidaritásának felismerésére. Másként kifejezve: meg lehet ugyan kérdezni a népet, hogy mit akar, de azt nem kötelező figyelembe venni, hiszen végső soron a bölcs törvényhozó értelmezi, sőt, hajtja végre az általa felismert, igazi közakaratot.

Az Operánál tartott gyűlés szónokai által követelt „részvételi demokrácia” olyasfajta „bázisdemokrata”, a képviselők visszahívását állandóan napirenden tartó rendszert vizionáltak, mely képes arra, hogy azonnal korrigálja hibás döntéseket. Ugyanakkor ez a politika folyamatos konzultációt tart fenn a választókkal, s szívén viseli a legszegényebbek, az éhezők, a hajléktalanok érdekeit. A gondolat nemes, és megdobogtatja a szívet, csak a gyakorlati megvalósítása erősen kétséges: ezeknek az egyébként etikailag helyes elveknek a gyakorlatba való átültetése olyan mértékű instablitást idéz elő egy politikai rendszerben, amit egy „felvilágosult zsarnok” képes, de csak ideig-óráig, ellensúlyozni. Ismeretes, hogy 1789-es francia forradalom, mely Rousseau hatására az Emberi és polgári jogok nyilatkozatában a törvények forrásának a közakaratot tekintette, végül a jakobinus diktatúrához, az első császársághoz, és végül a monarchia restaurációjához vezetett.

Az ideális demokrácia eszménye és a képviseleti demokrácia rideg valóság között jókora szakadék tátong. Az ideált mindig szembe lehet állítani a megvalósult gyakorlattal (sőt, mint Rousseau példája mutatja, az angolszász mintára elképzelt jövővel is), de ez nem visz közelebb a problémák megoldásához. Ezért tűnik, ma már mosolygtatónak a Demokratikus Charta 1991 szeptember 17-én közzé tett, 162 jeles értelmiségi által aláírt nyilatkozata, mely szerint „Demokrácia akkor lesz”, ha az ott felsorolt 17 (!) pont megvalósul.

A MostMI! internetes közösség szónokai nem jutottak el odáig, hogy pontokba szedjék, miféle feltételek teljesülése esetén ismernék el Magyarország politikai rendszerét demokratikusnak. Csak azt tették nyilvánvalóvá, hogy elutasítják az illegitimnek tekintett Orbán rendszert, ugyanis a 2014-ben kétharmados többséggel megnyert három választás eredményét nem tekintik ebből a szempontból mérvadónak. Úgy tűnik, hogy ez az elvi alap, melyen az eddigi tüntetéseken sem sikerült túllépni, nem lesz elég a következő választáson eséllyel induló ellenzéki alternatíva felépítéséhez.