Valójában olyan évszázadok óta tartó stratégiai konfliktus ez, amelyet egyfelől a Nyugat globális dominanciáját megjelenítő angolszász birodalom, másfelől e hatalom földi uralmát egyre nyíltabban megkérdőjelező erők – egyelőre laza és heterogén – „nagy koalíciója” testesít meg. A hanyatló birodalom minden megmaradt energiáját és erőforrását arra igyekszik összpontosítani, hogy megerősítse hegemóniáját, és megrendszabályozza mind „elkóborlásra” hajló nyugat-európai szövetségeseit, mind megerősödni látszó riválisait.

Ez utóbbiak között első helyen – evidens módon – Kína áll, de Oroszország és az iszlám világ is meghatározó szerepet játszik. Így aztán aligha véletlen, hogy ez a nyugati birodalom az iszlám világot az „arab tavasszal”, a volt Szovjetuniót a narancsos, rózsás, szegfűs forradalmakkal, Kínát pedig eddig főként Tibetben, most pedig egyre inkább Hongkongban szított megmozdulásokkal igyekszik szétzilálni. E destabilizálás fő célja értelemszerűen az, hogy lekössék a potenciális riválisok minden létező energiáját, és így lehetetlenné tegyék számukra, hogy a birodalommal szemben valóságos kihívóként léphessenek fel. Mivel a globális média a birodalom totális ellenőrzése alatt áll, mi több, genezisénél fogva birodalmi „fegyverként” működik, már mélyen bevéste azt a végzetes sztereotípiát, amelyet most megpróbálok röviden felvázolni.

E – primitív – mentális séma szerint tehát a Nyugat – vagy­is az amerikai birodalom, illetve az őt üzemeltető megnevezhetetlen, „nem létező” világerő – a történelmi „jó” megtestesülése, a demokrácia eltökélt híve és szelíd terjesztője szerte a világban. Ezzel szemben riválisai, tehát főként Kína, Oroszország és az iszlám országok a diktatúra és elnyomás képviselői, ezért a birodalom feladata e népek „szabadságának” helyreállítása.

Mindez azért tragikomikus, mert egyfelől a legkevesebb, amit mondhatunk, az az, hogy a Nyugat az elmúlt évszázadok során minden rendelkezésére álló alkalommal igyekezett a lehető legbrutálisabb függésbe hozni, illetve kifosztani ezeket az entitásokat. Ami Kínát illeti, noha évszázadokon keresztül gazdaságilag és katonailag egyaránt sokkal erősebb és hatalmasabb volt, mint a Nyugat egésze, soha fel sem merült benne a Nyugat alávetésének az elképzelése. Ezzel szemben viszont a Nyugat az ópium szabad kereskedelmének megsértése ürügyén két menetben is olyan megtorló háborút indított ellene, amelynek egyetlen célja Kína egyszerű és nyers kirablása volt, amit aztán mintaszerű következetességgel véghez is vitt. Vagyis a Nyugat birodalmának magát szelíd, jóságos, demokratikus óriásként ábrázoló önképe inkább csak mint primitív, vásári bohózat értelmezhető.

Csak zárójelben jegyezném meg, hogy Hongkongot éppen e rabló hadjárat során szakították el Kínától, mégpedig erőszakkal, így vele kapcsolatban a Nyugat részéről a „demokrácia” emlegetése, sőt egyenesen követelése inkább a burleszk kategóriájába tartozik.

Az „arab tavasz” vagy az ukrán forradalom tapasztalatai egyértelműen bizonyítják, hogy ezek a jól láthatóan professzionálisan megtervezett és kivitelezett művi forradalmak csak pusztító polgárháborút, még nagyobb nyomorúságot és káoszt hoztak magukkal. Ezenkívül egyéb hasznukat nemigen látták a felheccelt és saját magukat még mélyebbre taszító tömegek. Az ugyanis, hogy az egyik ócska, korrupt oligarchiát leváltja, felváltja egy másik, ugyanolyan ócska, korrupt oligarchia, nos, ez még nem feltétlenül jelenti a demokrácia apoteózisát. Ráadásul ha csak nyomor, pusztulás és a még brutálisabb kifosztás az eredményük ezeknek a forradalmaknak, akkor nehéz lenne elképzelni ugyanezeket a változásokat a demokrácia örvendetes elmélyüléseinek.

Kínát az elmúlt háromezer év során mindig hierarchikus elit vezette, vezeti, és minden okunk megvan azt feltételezni, hogy ez a jövőben sem lesz másként. Ennek az évezredes szerveződési rendszernek legfeljebb a felszínét karcolta meg az a sajátos, rövid epizód, amely önmagát kommunizmusnak nevezte. Ám a nyolcvanas évek során e roppant dimenziójú középső birodalom – ahogy Kína magát nevezi – lassan elkezdte lezárni ezt a kommunizmus nevű, hosszú polgárháborút – amelyet mellesleg szintén a Nyugat brutalitása provokált ki, hisz a kommunisták legfőbb stratégiai célja a Nyugattól való teljes elzárkózás volt.

Az elmúlt harminc év során Kína ősi, szakrális talapzatra épülő birodalma elképzelhetetlenül robusztus, deszakrális, nyugatias szuperkapitalizmussá vált, s most mintegy saját fegyverét fordítja a Nyugat ellen. Hogy ez némi – egyébként jogos – aggodalommal tölti el a Nyugat birodalmának urait, az teljesen érthető. Az is, hogy a kísérlet sikerét bármilyen áron – most éppen egy Hongkongban kirobbanó polgárháborúval – próbálják megakadályozni. Ám ami a leginkább érthető, az, az, hogy Kína uralmi elitjei ezt aligha fogják tétlenül szemlélni. És ahogy ez kinéz, nekik van és lesz igazuk.

Bogár László – magyarhirlap.hu