Ha lettek volna disszidens gondolkodók (bizonyára többen voltak, mint amennyiről tudunk), megszólalásaikat az irányított és kézben tartott média rendre elhallgatta. Tanaik egy részét is csak a korábban vonalas neoliberális világnagyságok - többen közgazdasági Nobel-díjasok- mondhatják el merőben újdonságként tálalva. Az euroatlanti térség politikai palettája máig nem tűri meg a disszidens gondolatokat, a felemelkedő új politikai erők a legdurvább leszámolásra számíthatnak. Az irányváltást megkísérlő (az igazsághoz megtért) korábbi vezetőket is rendre diszkvalifikálják, rosszabb esetben a nyakukra küldenek egy általuk finanszírozott, álcivilek által kirobbantott forradalmat, hogy a dolgok visszakerüljenek a megszokott kerékvágásba.

A lázas igyekezet minden jel szerint hiábavaló. Kiderült, hogy a piac rendteremtő ereje, amit az agyonmagasztalt verseny ad – merő fikció. A neoliberális arany évtizedek alatt (1973-tól napjainkig) – éppen ezt a megkérdőjelezhetetlen dogmát felhasználva - nőttek fel olyan, országhatárokat nem ismerő piaci erők, amelyek akadályt nem nézve átgázolhatnak országokon, kontinenseken, tevékenységüket éppen a dogmát naponta sugárzó média és az ügynek megnyert nemzetközi és részben nemzeti politikai elit tette, és még teszi ma is napi gyakorlattá. Évtizedekig, amíg egy magánpénz, az amerikai dollár megszabadult minden objektív korláttól – s csak magánérdekeket szolgáló, államilag vagy nemzetközileg nem ellenőrzött korlátai lehetnek –, behatolt a világgazdaság legkülönbözőbb szféraiba, felhasználva „a piaci igazságot”, a tőke optimális működtetésének feltételrendszerét.

A megvett kormányok ügyet sem vetettek arra, hogy a megtermelt haszon nagy része nem a helyieket gazdagítja, miközben a nagyon is indokolt cégköltségek jó részét az államokra hárítanák. Bajlódjanak ők a környezettel, oktatással, egészségüggyel. Ezt a helyi kormányok lakáj alázattal elfogadott törvényekkel ki is szolgálták és szolgálják ma is. Természetesen „jogállami” módon, hiszen törvényeket alkotnak, rendeleteket hoznak, hogy ez megvalósuljon. Aki szólni mer, az bugris, mucsai, esetleg fasiszta, antiszemita – bő a választék.

A jogállami minőségű (legalizált) rablásból jutott hazánknak is bőven az elmúlt három évtizedben. Elmésebb volt például a bankrendszer konszolidálása. Senki sem kérdezte, hogy miből lettek a veszteségek, és hova tűnt a pénz, de az aktuális kormány rendeletet hozott, sőt törvényt is alkotott arról, hogy nem is kíváncsi a tényekre – minden úgy jó, ahogy van. Jogállamilag tehát minden a helyére került. Több tízezermilliárd forint adósság terhe jutott az adófizetőknek, akikre csak a fizetési kötelezettség hárult.

Az unió megmutatta, hogy a többi jogállam sem működik másként. Iskolapéldával Luxemburg szolgált, hiszen már harmadjára „választotta” meg Európa a hercegség volt miniszterelnökét. Jean-Claude Juncker adókedvezményekkel csalogatta a nagy cégeket a zsebkendőnyi országába. Semmi más nem történt, csak egy fiók­cég-alapítás és az arra épülő nagyon is kreatív könyvelés. Ott, ahol a piacon realizálható értékeket előállították, beleértve a pénzintézeti hasznot is, kreatívan magas költségeket könyveltek, Luxemburgban az így megtakarított pénz nyereségként jelentkezett, de baráti mértékben adózott. Juncker Pilátusként most mossa kezeit, mondván, hogy minden törvényesen, tehát jogállami keretek közt történt.

Pilátus is a jogra hivatkozott, amikor a gyilkos Barabást elengedte, az ártatlan Krisztust megfeszítette. A parlament az általa beterjesztett adótörvényeket megszavazta, az ugyancsak általa vezetett kormány az elmúlt több mint másfél évtizedben meghozta a szükséges rendeleteket. Hol van itt a probléma, miben sérült a jogállamiság? – kérdi Juncker felháborodva. Ehhez azonban kellett a károsultak jogállami viselkedése is, akik lehetővé tették az eurómilliárdok eltüntetését.

Igen, a németek és mások is így tettek. Így lettek egyes cégek szuperversenyképesek, a hazai adóterheket fizetők meg elsorvadnak. Adót ugyanis a jogállami kedvezményezettek nem szeretnek fizetni, és jórészt nem is kell, sőt, a működéshez szükséges tőkét is rendre a fogadó országoktól csikarják ki munkahelyteremtésre hivatkozva. Jogállami módon tehát szabad lopni, sőt kell is, ez a versenyképességi kritérium. Az marad versenyképes, aki lophat, s nála térül meg gyorsan a tőke. Kár, hogy ezt egy hazai, lelkes neoliberális médiaember nem tudta, amikor a szupermarketből egy rúd szalámival fizetés nélkül távozott, de lebukott. Nyilvánvaló, hogy nem jogállami keretek között lopott. Talán úgy gondolta, elég, ha ezeket a jogállamiakat imádja, és ennek lépten-nyomon hangot ad. Súlyosan tévedett, mert amit szabad Jupiternek, tilos a kisökörnek.

Boros Imre - ]]>www.magyarhirlap.hu]]>

Tisztelt olvasók! Legyenek olyan kedvesek és támogassák "lájkukkal" a Flag Polgári Magazin facebook oldalát, a következő címen: ]]>https://www.facebook.com/flagmagazin]]>
- Minden "lájk számít, segíti a magazin működését!

Köszönettel és barátsággal!